Szirtes András: …..tűzifa hordás Anyámnak, (emlék)…

…..minden szülinapomon elmentem anyámhoz, térdre borultam előtte, megcsókoltam a kezét, majd lehúztam a harisnyáját s mezítelen lábfejét megérintettem a homlokommal, ahogy azt Indiában szokás, s elrebegtem magamban egy hálaimát, avagy egy átkot, így köszönve meg neki, vagy átkozva el őt, hogy e világra hozott engemet…..
…..hülye vagy te édes fiam, mondta is nekem mindig, miközben feszes bedagadt lábfejét érintettem, forró volt és sebes, a másik lábfejének körmeivel vakarta fel a szűnni nem akaró ekcémát, olyankor vékonyan, finoman bekenegettem egy hűsítő krémmel, láttam mennyire megkönnyebbült…..
….kérdeztem is tőle, hozzak e fel tűzifát a pincéből, hisz minden héten szombatonként megtettem négyszer, míg az egyheti adagot szépen felhordtam a negyedik emeletre egy óriási nagy fonott kosárban, persze félemeletenként meg kellett pihennem, aztán szépen feslihtoltam a nagyszobában a zöld cserépkályha oldalához, hadd száradjon még, fel is aprítottam neki kis fejszével a gyújtóst….
…., anyám a jobb lábát húzva, szaporán sürgött forgott a kis konyhában, néha kinyitogatta a sütőt, hogy leellenőrizze mennyire sült meg a sólet, amibe minden földi jót belerakott, nem törődött ő az ortodox előírásokkal, voltak abban igazi sonkadarabok, s persze a közepén egy főtt tojás, kérdeztem is minek az pont a kellős közepébe bele, azt felelte, tudod édes fiam, – így szólított, hisz én maradtam egyetlen fia, a háborúban ugyanis bátyámat három hónapos korában elvesztette, azóta is átkozta magát ezért, pedig ő csak óvni akarta a csecsemőt s míg lement Borba a húgával meglátogatni munkaszolgálatos férjét, első bátyuskámat egy svéd szeretetotthon gondjaira bízta, de mire visszatért a kastély hűlt helyét találta, porig bombázták s mindenki szőrén szálán eltűnt, hiába is kereste kutatta éveken át nem találta, nem is bocsátotta meg ezt magának soha – tudod az én nagyanyám így tanította nekem mondta, hogy a tojásba beleszúrsz egy kötőtűvel, s abból állapítod meg eléggé átsült e már az egész sólet….
….a másik bátyámat már a háború után apámmal saját karjaikban vitték a gyermektemetőbe, ötnapos korában hunyt el agyvérzésben, igaz koraszülött volt, nem véletlen, hisz anyám még nem heverte ki a doktor Mengele által rajta elvégzett hormonális kísérleteket, gyenge volt még a méhe, hogy végig kihordja a kisfiút, hiába is, elsiették a dolgot, de hát nagy volt a szerelem és mindketten, hogy elfeledjék a háborút, ahol is összes rokonaik elpusztultak a különböző lágerek poklában, füst formájában távozva egy szebb más világba, úgy érezték be kell pótolni a hiányt……
…. csak ketten maradtak ők, így árván, teljesen magukra hagyatva fiatalként, szerintem a sors keze, hogy így egymásra találtak, s egymásban vélték felfedezni egy új élet kezdetét, mert huszonévesek voltak, életerővel teli, nem törte meg őket semmi, úgy érezték élni kell, túlélni, s családot alaptani sok-sok gyermekkel, mondhatnám szarkasztikusan ez lett volna a kamat…
…..hát így születtem meg én, egyetlen fiúként végül is harmadik nekifutásra….
…..no be is gyújtottam a muternek, s nekigyürkőztem a nagy tányér sóletnek, be is burkoltam rendesen, hisz már delet harangoztak, mire felhordtam az összes fát, …..egyél még fiam egyél, noszogatott a muter,de már olyan volt a hasam, úgy feszült mint a duda, mint az ő szegény lába a trombózisos, még egyszer bekentem neki, sírva fakadt, nagy barna szemeivel rám nézett merőn, s kérdezte,….
….. ugye eljössz jövő szombaton is édes fiam?…..

( Anyám, , született Neubrun Katalin 1921-2004.)
ha gondolod képet is adhatok hozzá anyámrol bár ugy látom inkább magát az irot szoktátok meghelejeleniteni képben, abből meg van a szoksásos rolam

*Első közlés

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük