T. Ágoston László: Esti sörkóstoló

‒ Én nem értem ezt a gyereket ‒ morgolódott Sárosiné takarítás közben. ‒ A jövő héten betölti a harmincötödik évét, és még mindig esze ágában sincs, hogy megnősüljön, családot alapítson, mint más normális ember.

‒ Mert több esze van, mit az apjának ‒ mondta a férfi, és nevetve az arca elé kapta a kezét, mintha attól tartana, hogy hozzá vág valamit az asszony, megtorlásul ezért a kaján megjegyzésért. Ő azonban egykedvűen tolta tovább a szőnyegen a porszívót, mintha meg se hallotta volna.

‒ Butaságokat beszélsz, Elek! ‒ mondta. ‒ Ennek semmi köze se a te nagy eszedhez, se az övéhez. Ahogy hajdan az én jó apám mondta: „ha az a bizonyos szerv föláll, az ész megáll.” Emlékezz rá, milyen nehezen tudtad te is kivárni az esküvőnk napját.

‒ Hát persze, mert olyan fenemód erényes kislány voltál, hogy meg se hagytad magad csókolni az utcán. Persze, hogy evett a fene utánad, hiszen olyan szerelmes voltam beléd, mint a nagyágyú. A csillagokat is lehoztam volna neked az égről. Más vágyam se volt, mint hogy egy ágyban alhassak veled, és kulcsra zárhassam a szobánk ajtaját.

‒ És te be is zártad ‒ mosolyodott el az emléken az asszony. ‒ Még ma is jólesik visszagondolni rá. Tőlünk akár meg is állhatott volna a Föld. Csak egymással voltunk elfoglalva.

‒ Nekünk ez volt természetes. Csakhogy azóta eltelt negyven év, és alaposan fejre állt a világ. Manapság már a szerelem se olyan, mint régen. Emlékszem, mennyit kellett győzködnöm, hogy egyáltalán megengedd, hogy haza kísérjelek…

‒ Igen, mert az egyben azt is jelentette, hogy mi már összetartozunk ‒ mondta az asszony és kikapcsolta a porszívót. ‒ Akkor még társat választottunk, nem szexpartnert egy éjszakára. Különösen így volt ez egy olyan kis faluban, ahonnan mi jöttünk, ahol mindenki ismert mindenkit és mindenki tudott mindent a másikról.

‒ Olykor még azt is, ami meg se történt.

‒ Ha meggondolom, mi minden történt velünk, Elekem, ez alatt a negyven év alatt ‒ huppant le a nő a férje mellé a heverőre ‒ szinte beleborsódzik a hátam. Városi emberek lettünk, sőt nagyvárosiak. Panellakók. Beköltöztünk a galambdúcba és megtanultunk galamb módjára élni.

‒ Turbékolni, mint a gerlék ‒ tette hozzá a férfi és megsimogatta az asszony arcát. ‒ Vekker csörgésre ébredni, rohanni a blokkoló órához a gyári portán… Délután meg rohanni a gyerekért a bölcsödébe, óvodába, késve érkezni a szülői értekezletre…

‒ Még szerencse, hogy volt az a kis hétvégi telkünk a hegyoldalban. Én már péntek este majd megfulladtam a panelban.

‒ Kellett az a kis bográcsolás, szalonnasütés, kapálgatás, szőlőkötözés, meg néha egy kis kvaterkázás a haverokkal. Aztán jött ez a pálfordulás, és az ember nem győzte a fejét kapkodni, hogyan lett a párttitkárból egyik napról a másikra gyártulajdonos, a művezetőből politikus, vagy sikeres vállalkozó.

‒ Bizony, ha jól meggondolom ‒ ingatta a fejét az asszony ‒ a mi életünkben több volt a változás negyven év alatt, mint az elődeinkében az elmúlt ezer esztendőben. Nem csoda, hogy divattá lett a válás, meg az acsarkodás. Akár egy lyukas kiskanálért is megölik egymást az emberek.

‒ A minap láttam a tévében, hogy egy féltékeny férj tizenhat késszúrással ölte meg a válófélben lévő feleségét. És mindezt a kiskorú gyerekei szeme láttára. Te, Dórika! Milyen ember az ilyen?

‒ Ne is folytasd, Elek, ez már pszichiátriai eset! Erről jut eszembe az a bizonyos kísérlet, amit a rádióban hallottam. Egy amerikai intézetben békés természetű állatokat raktak össze valami karámban. Addig nem is volt velük semmi probléma, ameddig volt elég helyük, meg kajájuk. Hanem amikor beszűkült a tér, és elfogyott a kaja, elkezdték egymást bántani. A végén már ezek a békés állatok szinte élve fölfalták egymást. Érdekes, nem?

‒ Az. Gondolod, hogy valami hasonló eset történik velünk is manapság?

‒ Nem tudom, de félek, hogy igen. Már csak azért imádkozom, hogy legalább bennünket ne érjen el valami hasonló istencsapás, hogy legalább mi békességben, szeretetben vénülhessünk meg, ha már többet nem is tehetünk a világért. Csak arra vágyom még egyre jobban, ahogy múlik fölöttünk az idő, hogy ölbe vehessem, megszeretgethessem az unokáimat.

‒ Azt hiszed, én nem? De hát hol vannak azok az unokák? A Zoli hallani se akar a nősülésről, pedig elég jó fizetése van, szeretik is a munkahelyén, és biztosan lenne olyan lány, aki szívest-örömest feleségül menne hozzá.

Közben hazaért az emlegetett Zoli gyerek. Enyhén kopaszodó, pocakosodásra hajlamos, nagydarab férfi. Az előszobába érve földobta a fogas fölötti polcra a kezében lóbált diplomata táskát, akkurátusan levetette a cipőjét, s kikereste a fogas alatt sorakozó papucsok közül a sajátját és tisztelettudóan beköszönt az ajtón.

‒ Szervusztok. Fogadni mernék, hogy már megint arról ábrándoztok az árnyas szobai magányotokban, hogyan szabaduljatok meg tőlem ‒ mondta enyhén feddő hangon, mintha valami összeesküvésen kapta volna a szüleit.

‒ Hát bizony ideje lenne, hogy rászánd magad a házasságra ‒ mondta az anyja. ‒ Épp azt beszéltük apáddal, hogy nagyon szeretnénk már ölbe venni, kicsit dédelgetni az unokánkat. A te korodban mi már tizenöt éves házasok voltunk. Te meg még mindig az anyád szoknyáján ülsz.

‒ Bizony, fiam ‒ kontrázott rá a férfi. ‒ Két bőrönddel indultunk el a nagyvárosi albérletbe, és még csak megbízható barátaink se voltak, akik mellettünk álltak volna, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük. Szerettük egymást és nekivágtunk a nagyvilágnak.

‒ Tudom ‒ vágott közbe türelmetlenül a fiuk ‒, most az következik, hogy a nagyapám tizenhét évesen nősült és húszéves korára már két gyereke volt. Tisztelem, becsülöm az ősöket, de ők legalább tudták, hogy a földet túrták az eleik, és ők is azt fogják tenni életük végéig. Számukra már a startnál ki volt jelölve a pálya vége.

‒ Te csak ne becsüld le az őseidet, fiam!

‒ Szó sincs lebecsülésről, de ez a képlet. Veletek viszont nagyot fordult a világ, városba szakadt, parasztból lett munkásemberek lettetek, akik még se oda, se ide nem tartoztak igazán. Csodára váró panellakók, akik tudták, hogy Záhonytól Sopronig tart a világ, de lehet, hogy már Győrnél leszállítanak a vonatról. Arról álmodoztatok, hogy egyszer majd elutaztok az IBUSZ-szal Bécsbe és megnézitek a császári palotát. Aki nagyon bátor volt, ott is maradt… Apunak három testvére volt, neked kettő. Öregapámék hatan voltak. Nekem viszont már csak a szomszéd Peti jutott játszótársnak, testvérre nem futotta.

‒ Jól fölmondtad a leckét ‒ húzta el a száját Sárosiné ‒, de azért egészen más volt ezt megélni, mint bebiflázni egy tankönyvből.

‒ Hát azért ez nem egészen így volt ‒ lépett a fiához Sárosi Elek. ‒ Mi is legalább három gyereket szerettünk volna, csak így alakultak a körülmények…

‒ Tudom ‒ tette az apja vállára a kezét a fiú ‒ és nem is hibáztatlak benneteket. Sokszor elmondtátok. Először a lakás, aztán anya betegsége, később meg te lettél munkanélküli. Én meg közben felnőttem, mint réten a fű.

‒ És bezárkóztál a szobádba a számítógépedhez. Ő lett a legjobb barátod. Fura világ ez, nekünk nagyon idegen.

‒ Azért vannak haverjaim is, akikkel éjszakánként elcsetelgetek a számítógépemen, de ha éppen az kell, egy randit is össze lehet hozni vele.

‒ Ez nem barátság, csak valamiféle pótlék.

‒ Vannak haverjaim, akikkel leguríthatok egy-egy korsó sört valamelyik romkocsmában, de valóban nincsenek olyan barátaim, akikért tűzbe tenném a kezemet, és ők is értem. Úgy élünk egymás mellett, mint az erdőben a fák. Látjuk egymás árnyékát, de nem fogjuk föl a szelet, ha a fejünk fölött megindulnak a felhők, és nem zúgatjuk a lombjainkat, ha megindulnak ellenünk a favágók. Csak nézők vagyunk abban a moziban, ahol az életünket vetítik.

‒ Nagyon szépen mondod fiam, de miközben ti megváltjátok a világot, én megmelegítem a vacsorát ‒ állt föl az asszony és kezében a porszívóval elindult a konyha felé. ‒ De azért nem lenne ellenemre ‒ emelte föl a hangját ‒, ha valami ifjú asszony fogná a porszívó nyelét és ő melegítené a vacsorádat is…

‒ Értem én az enyhe célzást ‒ mondta a fiú, miközben leült az apja mellé ‒ és ígérem, hogy elgondolkodom rajta. Ti szerencsés emberek vagytok. Megtaláltátok, szeretitek és becsülitek egymást mindhalálig. Ha ilyen lányt találnék, gondolkodás nélkül belevágnék a házasságba, de minimum összeköltöznék vele. Ha biztosan tudhatnám, hogy reggel is az lesz mellettem, akivel este lefeküdtem. Mi azonban olyan világban nőttünk föl, ahol a szónak nincs hitele, az írásnak nincs becsülete. Mindenki annyit ér, amennyit ki tud hasítani magának a világból.

‒ Ez már a ti világotok, fiam, magatoknak csináljátok. Mi legföljebb csak szurkolhatunk, hogy sikerüljön.

‒ Ugyan, egy szép, színes blöff tejszínhabbal a tetején! Valósítsd meg magad, legyél te a legjobb, mert megérdemled! Sok infantilis barom beveszi ezt és beáll a sorba egy seggberúgásért. Én nem akarok a legjobb lenni! Elég, ha tudom, hogy jó vagyok és holnap is az leszek! Nyugodtan szeretnék élni egy olyan világban, ahol megbecsülik egymást az emberek, és nem robbantgatnak a koncerteken, meg a nemzeti ünnepen.

‒ Már megint összebalhéztál a főnököddel? ‒ kérdezte az apa sokat sejtő hangsúllyal. ‒ Valami nem stimmel abban a hivatalban. Érzem a hangodon…

‒ Persze, hogy érzed… mert az a seggfej mindenkinél okosabbnak képzeli magát csupán azért, mert ő a nagyfőnök unokaöccse. Akinek más véleménye van, akár be se jöjjön holnap!

‒ Hm…‒ indult el az ajtó felé a vacsora illatát szaglászva az idősebb Sárosi. ‒ Én a helyedben most innék egy pofa sört a haverokkal. Jobb, ha köztük engeded kis gőzt.

Az ifjabb megfogadta a jó tanácsot és vacsora után meghívta egykori osztálytársait a közeli Rokkant hadapródhoz címzett kocsmába sörkóstolóra.

Hárman ültek az abrosz nélküli tölgyfa asztalnál és fáradt tekintettel bámultak a félig ürített korsóba.

‒ Én azért csak megvárnám valami sötét utcasarkon ‒ dünnyögte Papp Jóska, a karate edző ‒ ahol biztosan nincs térfigyelő kamera, és úgy tökön rúgnám, hogy háromszor körbe repülje a galaxist és negyedikre fölszedje a Fiastyúk alól a csibéket.

‒ Az ötlet jó, de ettől még ő marad a nagyfőnök unokaöccse ‒ bólintott rá a harmadik barát, Tóth Tibi, a bróker ‒ és még keményebben fog szívatni, mint eddig. Emlékeztek még a Dér Pistire? Harmadikosok voltunk, amikor vidékre költöztek, így aztán nem velünk érettségizett.

‒ Mi lett vele?

‒ Nem volt egy nagy lumen. Most se az. A minap a metrón futottunk össze. Most valami kommunikációs kft menedzsere. Csóró sameszként kezdte, ő volt az iroda csicskája. Aztán valami rokona államtitkár, vagy mi a szösz lett és elkezdték sztárolni. Fél éven belül ő lett az ügyvezető, és lecserélte a teljes személyzetet. Akkora képe van, alig fér be az ajtón és mindenki az ő hátsó felét nyalogatja. Íme a példa…

‒ Jó, de szerezz hozzá nekem egy politikus nagybácsit is! ‒ emelte koccintásra a korsót Sárosi. ‒ Én meg neked ítélem a mit tudom én hány milliárdos támogatást. Ha jó fiú leszel, tengerparti villát is kapsz hozzá.

‒ Ne mondjátok föl nekem a híradót, mert leiszom magam! ‒ koccantotta a kriglijét a többiekéhez Papp. ‒ Rohadtul unom már, hogy minden politikus elsorolja, mit lopott, miben, hogyan csalt a másik, egyedül ő az igazság bajnoka. Mi meg csak nézünk, mint a moziban és elódalgunk pénzt keresni Berlinbe, vagy Londonba.

Kis szünetet tartott, majd így folytatta: ‒…és gondoljunk sok szeretettel Bábel Ferire, aki a közgazdász diplomájával méri a sört egy londoni kocsmában. Mentségére szolgáljon, hogy nála issza le magát a fél osztály, akik oda járnak kicserélni a hazulról érkező híreket.

‒ Apropó, hírek! ‒ kapta föl a fejér Tóth Tibi. ‒ A ligetben találkoztam a Beke Pannival. Annak idején az iskola legjobb csaja volt. Gyönyörű szőke, hosszú combú lány, a fene majd meg evett érte. Most se randa éppen, de tegyetek hozzá húsz kilót, meg három gyereket! Épp most válik a férjétől. Tíz perc alatt rám zúdította az összes csajról szerzett információit. Egyről tud, aki még nem ment férjhez, meg egyről, aki még nem vált el, viszont kettő is van, aki a harmadik pasassal él. A többit elfelejtettem.

‒ És ezek után megkérdezi az anyám, mikor akarok már megnősülni… ‒ nevetette föl Sárosi Zoli. ‒ megpróbáltam, srácok, biz’ Isten megpróbáltam. Az egyikkel öt évig éltem együtt, a másikkal háromig. Mindkettőnél volt valami, ami miatt nem jött össze a dolog. Amikor a Juci gyereket akart, de mindenáron, és azonnal, én kaptam külföldi ösztöndíjat. Nem hagyhattam ki. Amikor meg én szántam volna rá magam a békés, polgári létformára, kinevezték csoportvezetőnek és odaköltözött a főnökéhez. Tehetek én róla?

‒ Megúsztad, pajtás ‒ mondta Tibi és intett a pincérnek, hogy hozhatja a következő kört. ‒ Megúsztad a válópert, amit mindig a nők nyernek meg, és a magunkfajtának eleve rámegy a gatyája, és megúsztad a gyerektartást, meg a vasárnapi apukaságot is, ami meg az önbecsülésedet kezdi ki. Nézz meg engem! ‒ vetette föl a fejét.‒ Itt állok harmincöt évesen két diplomával és két gyerektartással egy olcsó albérleti szobában, és azon töröm a fejemet, hogyan tudnék olyan melót szerezni, amiről nem tud az exnejem, és nem szalad azonnal a bíróságra gyerektartás emelésért. Van is gyerekem, meg nincs is. Van, mert fizetem a gyerektartást, de nincs is, mert a volt nejem új férjét hívja apukának. Aki megelégszik az élettársi kapcsolattal, legalább a válópert megússza.

‒ Az én öcsém Ausztriában dolgozik. Az Alpokban egy síparadicsomban.‒ mondta a harmadik barát. ‒ Főpincér egy szálloda éttermében. Ötször annyit keres, mint a hazai kollégái. Büszke is rá piszkosul. Elvett egy osztrák kislányt. Két gyerekük van. Jól élnek, épp most akarnak házat venni. Minden évben haza jönnek egy-két hétre látogatóba. Anyám boldog, hogy láthatja az unokáit, de végigsírja a két hetet, mert csak tolmács segítségével tud társalogni velük. Engem is állandóan azzal nyúz, hogy mikor lesz már gyerekünk. Az élettársam meg azzal, hogy menjünk ki valahová vendégmunkásnak. Nézzünk körül, aztán majd eldöntjük mi legyen. Nyugaton még az iskola is más. Azóta anyám nem emlegeti az unokát.

Sárosi Zoli fejében még álmában is ott zsongtak az esti beszélgetés emlékei, meg az anyja szavai az unokáról. Bátornak és nagyon erősnek érezte magát. A hivatalban egyenesen a főnök szobájához ment. Berúgta az ajtaját, ahogy a kommandósok szokták az amerikai krimikben, aztán szó nélkül a megrettent férfihez lépett és lehúzott neki két nagy pofont. Földöntúli boldogság öntötte el. Ám ekkor valaki megkérdezte, hogy is hívják a nagybátyját? Mintha lebénult volna, hirtelen összement, mint pamut trikó a mosásban. Mindez nem volt elég, még az anyja is odament és megkérdezte, mikor veheti ölbe az unokáját. Ő meg csak állt ott sután, bénán, mint hajdan a matematika órán felelés közben a tábla előtt. A fekete táblán ott áll fehéren az egyenlet és nem mozdul a kezében a kréta.

‒ No, folytassa Sárosi! Várom a megoldást! ‒ mondja a tanár úr, de nem jön a megoldás, és nem súg senki. És ekkor eszébe jut a mindent feloldó, minden megoldó mondat:

‒ Bocsánat, tanár úr, de nekem most ki kell mennem…

*Próza – első kézből

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük