Turczi István: Azokra gondolok

Azokra gondolok
akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve
kitartóan sodorják a soron következő cigarettát
baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket
összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett
harangvirág                             bűntudatuk értetlenül
éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt
maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket
a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót
a meleget a meleget                s arcuk végül
mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába
Azokra gondolok        akik után nem marad
mosoly    se tévéinterjú   se virágcsokor
csak a magány végtelenített szalagjai
igazolt peron-szabadság    és jeltelen madárvonulás
Azokra gondolok        akik üvöltenének
mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend
akik simogatni is tudnának mernének szeretni
érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen
akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk
kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos
és billenős fülű           olyan mindegy végtére is
tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak
egy soha vissza nem térő pillanattal         ha már
nem futja többre         ha már reménytelen
Azokra gondolok        akik verseket olvasnak
elmeszesedett sajtszagú estéken
szavak feketeseregével masírozva
olvassák versemet
de kevesen is vannak istenem

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük