Turczi István: Mars poetica

Dávid fiamnak

I

Családi legendárium

Minden kezdet kezdetleges. A családi legendárium Tésáig lapoz vissza. Tésa: félig Tündérlak, félig táj-
jellegű pénznyelő. Lent az Ipoly, fent a Börzsöny,
nyaralóknak közelebbről palóc diznilend. Másként
az atyai nagyszülők egykor volt tényleg keserves
küzdelmeinek népmesei motívumokkal tarkított
emlékhelye. Innen már el lehet indulni. Felfelé,
például, egész a nadrágszíjtelek magaslati pontjáig,
ahonnan éjjel, mondhatni, szédítő az égi panoráma.
Magamban csillagterápiának neveztem el, olyan
elnevezős fajta vagyok, amikor esténként 10 óra,
vagyis a gyerek villanyoltása után megindultam a
kaptatón az öreg diófán túlra az eget bóklászni. Itt
jön be a legendárium. Ami arról szól, hogy egyszer
(de akkor biztosan) a villanyoltásban amúgy sem igen
fényeskedő 8 és fél (!) éves egyfiam egyanyja zajos
fürdőszobai vizitje alatt utánam settenkedett. Puha,
széles, óriásbébi-léptekkel, mint a rajzfilmekben. Ő
is, ő is. Kis karját az ég felé lendíti. Nevezném szimbolikus pillanatnak, de itt még nem tartunk, különben is hűvös van. Pokrócot rá, karomba fel, összebújás. Mese indul. Csillagmozi, alámondással. Előbb a Hold. Most akkor kifli vagy sarló? És mi az a sarló?Olyan éles, hogy levágná a vörös macsi fejét? Macska, Hold kivégezve. Átteszem a másik karomra. Nehéz gyermek, jó húsban van, mióta van. „Kis vas gyúró”, mondaná Gizi néni, a valamirevaló szomszéd, sőt mondja is, ha kell, ha nem. Ki húzza a Göncöl szekerét? Rajta ül a Fiastyúk? Most akkor Göncöl vagy Nagy Medve?Attól nagyon félnek a tyúkok. Miért nem  Sarokcsillag? Kik laknak rajta? Ha nem, nem, de miért nem?! Beszívja a látványt, mintha levegő volna. Közben zenei képzésben is részesül – tücsök által homályosan. Türelmem próbája ez az este, pedig rajongása tárgya, akár egy freskó, mozdulatlan. Megvár minden kérdést, megvár minden választ. Csodáltatja magát akár hajnalig. Meddig őrzi meg a véletlen ezt a delejező tágasságot, morfondírozom, miközben széles pályáin kering az éj velünk. Érzem, hogy megremeg; fázik. Egyanyja penge hangja jósolja a vészt, de ő nem tágít. Nem fáznak a csillagok? Mikor utazunk oda? Mi lesz, ha egyszer leesnek?És a bolygók, ugye, bolyognak?De ha csak bolyonganak, miért nem az a nevük, hogy bolyongó? Ha az ég ábrái mind összeszaladnak tiltakozásul, az anyai szigor akkor is beparancsolt volna minket. Másnap többszöri hízelkedés, fogadkozások után nyáresti kalandunk megismételve. Már fényév, műhold, Tejút, üstökösök; felsőbb osztályba léphet. Nagyapjától hétvégén ajándékot kap. Úgy forgatja le-föl a műanyag fedelű, sasszegre fogatott, keménypapírra festett csillagtérképet, mint aki az életével játszik.

 

*

Turczi István József Attila- és Babérkoszorú-díjas, Prima Primissima-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő és művelődésszervező, irodalomtudós és egyetemi oktató. A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének kitüntetettje. Turczi István az 1980-as évektől kezdve folyamatosan publikál, napjaink irodalmi életének talán egyik legjelentősebb és legsokszínűbb alkotója; verseskötetei, regényei, műfordításai és drámai művei folyamatosan jelennek meg itthon és külföldön. A maga nemében egyedülálló Parnasszus költészeti folyóirat és verskiadó alapító főszerkesztőjeként feladatának tartja a magyar költészet szolgálatát, az ifjú tehetségek felkutatását és publikációs lehetőséghez juttatását. Alkotói tevékenysége mellett az elmúlt két évtized egyik legaktívabb irodalomszervezője; a Magyar PEN Club főtitkára, a Magyar Írószövetség Költői szakosztályának háromszor újraválasztott elnöke, a Költők Világkongresszusa alelnöke. Tagja továbbá itthon a Szépírók Társaságának és a MÚOSZ-nak, külföldön a norvég Irodalmi Akadémiának és az Európai Költészeti Akadémiának.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük