Zalán Tibor: névtelen velszi bárd

Kering a szél, a déli szél,
iszapba bútt halak
tátogják, éljen Eduárd,
és néma szájukat

feszíti kín, feszíti gyász.
Hazug lett mára Velsz.
Kiszáradt lelkek árnya és
rongy nép, mit benne lelsz.

 
Ötszáz bizony, dalolva ment,
mi’ szép volt, istenem,
Edwárd király, angol király,
       te tetted ezt velem.

Ahányan álltak lángba ott,
hősökké lettek mind.
Emlékük sír a lanton még -,
       példájuk visszaint.

Utódjaik szép sírjokon
pergetnek könnyeket,
s a könyvek lapjain nevük
csillagja rengedez.

Övék a hír, s a rang, s a bér,
utóbb’ lehet halál,
bár voltak bizton ostobák,
te tetted, ezt, király!

Legtöbbjük rosszul pengetett,
a nyelv gyalázva volt,
ha szájukból a drága vers
akár moslék omolt.

Legtöbbjük bárd alá való
hitvány rossz udvaronc,
ki kapva kap, hogy név legyen,
ha elfogyott a konc.

 
Szolgáid szétszáguldtanak,
ország szerint tova,
de megvolt nékik mondva, hogy
kihez, miért, hova.

Az első ötszáz énekes
nevét a bárd-nagyok
erős listája rögzité,
amin én nem vagyok.

Nem tartozám, se itt, se ott,
így hát nem szólhatok,
szavam legyen bár mennyverés,
erős az ő okuk.

S hogy tenni vágyván elmenék
nagy Montgomerribe,
vad szolgák állták útamat,
»itt légy se kint, se be«.

Ezért ne vedd zokon Milord,
ha kérdésem teszem,
a három bárd, ki átkot tőn,
hogyan, hogy bé megyen?

Hisz őrzik úgy a zsarnokot,
hozzá a szél se ér,
Ajtó megől fehér galamb
A fészkét hol lelém?

 
De vakmerőn s hivatlanúl,
honnan, ki így belép
a fölpanaszló ifju is –
hogyan jutott eléd?

Megmondom én, bár nagy harag
követné szólamom,
ám mit tegyek, ha oly’ a rend,
nem hagynak szólanom.

E három bárd, ki hírnevét
ily bátran szerzi meg,
a várban régen bent lakott,
tartotta úri kegy.

Midőn elzengték szólamuk
mindhárom visszalép,
s egy rejtekajtó zegzugán
lett lépre csalt a nép.

 
Ötszáz bizony, dalolva ment,
de él e három még
a montgomerri vár ura
becsült vendégeként.

Továbbra is az ő daluk,
mit bír a hívatal,
üzente, fogjam bé pofám,
külömben megvasal.

Hát így vagyunk, e tartomány
ilyen kicsiny, s hamis,
hogy éltünk immár hasztalan,
gyanítom magam is.

 
Mióta éltem, forgószél
keverte föl a gazt
köröttem, s nem tudom ma már
mi végre voltam az,

ki írta, írta énekét,
gondolta, így a jó,
s másokkal indul íme most
az öröklét-hajó.

 
Edwárd király, angol király,
       te régen lent rohadsz,
de talpnyalóid íme fent
osztják a csókokat.

A pányvavesztett tartományt
a régi úrjaid
rabolják, fosztják most tovább,
s a lantok húrjait

méltatlan udvaronc-sereg
vad hévvel tépdesi,
új kiskirályok asztalát
harsogva élteti.

 
Vadat és halat, s mi jó falat
       zabáltatnak velük,
s nekem, ha egy madárka jut,
akár a főm veszik.

 
Ötszáz bizony dalolva ment,
       de vajh hiába ment.
Bár tudjuk jól, a falba kell
a friss ember-cement.

Nem csókoltam a lábadat,
övékét sem fogom,
ha kell a nyál, hát arra vár
a sok költő-rokon.

Ülök tovább a vackomon,
majd elfelejtenek,
mert arra jó e rossz világ,
s a hitvány emberek.

Se egy, se ötszáz nem leszek,
se bölcs, se jó, se rossz,
s ha jő időm, majd ágyban és
párnák közt 
meghalok

 

*Forrás: Zalán Tibor – Szállás rossz ágyon (Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2005).

 

*

„E förgetegesen nagy vers, nem kis élettapasztalat birtokában, az aranyi bárd-sors ellenében a jó pénzért selyem rétre térdepeltetett hazug szolgák és a tartományt rabló-fosztó uraik összefonódásáról szól. Akitől nem idegen e monoton dallam igazságosztó szenvedélye, az megérti a „névtelen velszi bárd” ostorcsapásait is (…).

„A rendszerváltás utáni mámor megkeseredése és a kérdezhetetlen kérdés – az írónak-költőnek ki kell-e szolgálnia a mindenkori hatalmat – indíthatta arra (…), hogy szavazatokat gyűjtsön a sokszor az életükkel játszó dalnokok semlegességének a támogatására. (…)

(Forrás: Szakolczay Lajos – Új Forrás Irodalmi, Művészeti és Társadalmi Folyóirat.)

„Zalán Tibor (1954-) József Attila-díjas magyar költő, író, dramaturg, pedagógus, egyetemi tanár.

A vallomásos líra hagyományos elemeit az avantgárd formaújító gesztusaival állítja meglepő, olykor paradox összefüggésekbe. Költészetére jellemző a hagyományos szövegegység felbontása, az irodalmi és képi elemek egybeszerkesztése. (…)

Korai korszaka után azonnal „belekezdett avantgárd korszakába, ami lényege nem más, mint a kísérletezés formákkal, nyelvvel, verstérrel, térverssel, papírtérrel, betű- és szöveg-írással, testírással és testbeszéddel stb. Amikor az avantgárd kísérletezés is ugyanolyan formalizmussá vált, mint bármi más, akkor kitalált magának egy kategóriát: a radikális eklektikát, ami megengedte számára a szándékosan elkövetett stiláris „következetlenségeket” – akár egyetlen köteten belül is – és amelyek épp szándékosságuk és átgondoltságuk miatt valójában nem is következetlenségek. Ezt megőrizve születnek versei a 2010-es években is. Nem követ egyetlen kanonizálódott irányzatot sem, sokféle verset ír.”

(Forrás: www.wikipedia.hu)

„A kortárs magyar költészetben több alkotónál is találhatunk Heidegger létesztétikájára utaló jeleket, azonban Zalán Tibornál teljesedik ki leginkább az általam létlírának nevezett irány, melynek célpontjában az egzisztencia és a tudatos létezés életérzése áll. Ez az irány nem áll távol az úgynevezett »tiszta költészettől« sem. Mallarmé, a »tiszta költészet« egyik nagy alkotója maga is a homályt és az érthetetlenséget hangsúlyozta ennek a költészetnek a jellemzőjeként (…) Zalán is ezt teszi.”

(Forrás: Viola Szandra – Kortárs Online)

1 hozzászólás

  1. „E förgetegesen nagy vers, nem kis élettapasztalat birtokában, az aranyi bárd-sors ellenében a jó pénzért selyem rétre térdepeltetett hazug szolgák és a tartományt rabló-fosztó uraik összefonódásáról szól. Akitől nem idegen e monoton dallam igazságosztó szenvedélye, az megérti a „névtelen velszi bárd” ostorcsapásait is (…).

    (Forrás: Szakolczay Lajos – Új Forrás Irodalmi, Művészeti és Társadalmi Folyóirat.)
    Szeretettel kívánok további értékes, alkotó örömöket!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük