Asperján György: Levél Radnóti Miklóshoz

Közeli lett itt bármiféle távol,
ahogy üzensz az elnémult halálból:
a szögesdrótok már bennünk feszülnek.
A kóros eszmék látszólag elültek
Európában, rendel béke fénye:
azoké, kiknek ügyes leleménye
az új rend, mely ó-törekvést kiszolgál:
egyenlők között szalutál a bolgár,

polák, magyar, tót, rác, s persze a többi,
ki az új parancsnak rongyát felölti.
Tudjuk, elvileg történelmi kényszer,
mely teli gátlással, nemzeti félsszel.
Kis nép, pöfeteg nacionalizmus,
csak egymást szennyező a pernye-virtus;
helyi kiskirályok, helyi uralmak
lelket, eszmét és javakat uralnak.

Cifra takarónak kell közös érdek,
átlátszik rajta: ki nem sérti, sértett.
Nincs más út, ez meg önzéstől göröngyös,
ki szabad, kalitkába zárva röpdös;
határokon átvánszorog a válság,
szegényekre úgy uszul, mintha várnák.
Kik tehetetlenül láttak előre,
tudták, hogy mindent felül ír a tőke.

Hirdeti s nem ismeri a kegyelmet,
lehányja az erkölcsöt, a szerelmet,
szívünkbe és ágyunkba befekszik,
törvénye szerint betölti a kedvit.
Mit jónak lát s enged, az a szabadság –
óvja, őrzi villanypásztor a marhát.
Egymást tapossuk összezavarodva,
eszmélni menekülünk már a rosszba. –

Itthon vagyunk, nincs hova visszatérni.
Folytonos veszélyben vérzik, ki férfi.
Amint teheti, elmerül a vágyban,
hazát ölel örökre megtaláltban,
ha dúlt lelkében érték még a hűség,
s nem álma: másik nő karjai hűtsék.
Úgy érzi itt sok, kit sorsa leltároz:
a kétszerkettő józansága káros.

Ábri Pacl Judit – Esőtánc – tusfestmény