Csősz József: Gondolatok egy vasárnapi ebédnél

Emlékszel, éppen ebédeltünk,
mondtál valami újat, szépet,
az újdonság-finomat kanalazni kezdtük,
amikor a cetlire még ráférhetett:
talán azt rebesgetted, hogy régen
szívedbe egy leánykori jégcsap,
mely percenként nőtt egy araszt,
miként igazolta-hazudta a tavaszt,
magad sem igazodtál el akkor,
hiszen hangom már ismerted jól,
s elmúlasztotta alkalmi didergésedet,
amint buszról szálltál le, léptél fel,
s én megszoktam már mosoly-jeleidet,
ragaszkodtam is mindegyikhez,
ahogy a kulcslyukon férfi nőt les…
jól tudva, ma már más idők járnak,
az áprilisok márciust datálnak,
s nem is értesz a jelenből mindent,
hogy a fölmelegedés sértheti a földet,
akár bánthat is minket, engem, téged:
szerencsére ez nem a végem,véged,
csak egy belenyugvásra nem késztő
változás, mikor a nap is különös
árkot ás, sugara nem várt, ijesztő,
nem zár kasszát a hegy túlsó felén,
a naplementét nézzük te meg én,
s régóta olyan napkeltére vágyunk,
amikor meg sem igazítva ágyunk
fonottkalács-ízű csókokra vágyunk,
annyi percet szánunk, amennyi valóban
történt, mely karbantarotta lelkünk, szótlan:
emlékként az ifjat, valóként a vént,
hiszen a szívünk még ifjú katlan
ebben a hófedte, hideg virradatban,
és nem csak a huszonnégy órás TV által,
(nem fekszünk, ülünk, állunk neki háttal),
izgalmas pózokban tetszeleg minden műsor,
s te is rám találsz éppen valahol,
talán éppen akkor egy régi szerelem diktál,
egy nosztalgiázó tavasz vagy nyár
lüktet lassú vért csorgató ereinkben…
Csurogjon sokáig, így legyen: ÁMEN!

*Első közlés