Egervári József: Olasz tészta

Olasz tésztát készített (fontosak az emlékek), kifőzte a spagettit, elkészítette a darálthúsból a paradicsomos alapot, füstölt szalonnát kockázott fel és sovány sonkát, olajban megpirította, megpárolta az apró kínai gombafejeket. Rétegesen rakta be a tepsibe, gondosan eligazgatva a renitensen tekergőző spagettiszálakat. Legyen minden tökéletes. Vastagon megszórta a tetejét reszelt sajttal, betolta a tepsit az előmelegített sütőbe.
Ismét egyedül evett. Mindig egyedül evett; bezárta az elefántcsonttorony súlyos, tölgyfából készült ajtaját, az ablakon át messzire hajította a kulcsot. Az ember ne nyafogjon, tegye a dolgát, ne azt várja, hogy szeressék. Megállt a tükör előtt, az arcát vizsgálta, nem talált benne semmi szeretnivalót, szürkészöld, fénytelen szemek, rövid, kurta szakáll, melyet már deresre festett az idő, akaratosan vékonyra szorított száj.
Igen, akaratos volt, nagyon akaratos, mindent adott magából, vagy semmit, nem volt középút. Felnevetett. A semmit nehéz valamivé formálni, a szavak csak szavak, és ő a szavakon kívül semmit sem tud adni. Elfújta a szél. Örökre.
Leült az íróasztalhoz, kezébe vette a megkopott tollat, mely még mindig gyönyörűen fogott. A szavaknak nagy hatalma van, írta. De nagy felelőssége is. Ezt senki se felejtse el. Hát, ő nem felejti. A szavaknak nagy hatalma van? Egy fenét. A szavak semmit sem érnek. Késes kerítések között csak a hallgatás ér valamit. Nem értett egyet önmagával. A televízióban a londoni merényletről beszéltek, de alig figyelt oda. Megbolondult a világ. Teljesen megbolondult. Sokan úgy hiszik, hogy helyettük majd mások megoldják a problémákat. Nem, nem fogják. Az emberi méltóság nem helyettesíthető mással, és ha valaki rabszolga akar maradni örökre, akkor az is marad, csak ne jajgasson utána, ha csattan a korbács.
A hegedűn táncolni kezdett a vonó, lassan, szépséges dallam töltötte meg a toronyszobát, a gitár húrjai is megpendültek. A zenénél nincsenek tökéletesebb szavak, mondta; nem törődött a képzavarral, a gyönyörűséges dallam megérintette, teljesen felkavarta, szétfeszítette mellkasát, antiszociális létének szigorú törvényeit összekuszálta, fénnyel töltötte meg a szűk teret. Majdnem elhitte, hogy hisz még valamiben.
A sűtő hangos berregéssel jelezte, elkészült a tészta. Kivette a forró tepsit, felszisszent, megsütötte az ujját, hangos csattanással dobta a konyhapultra. Aranybarnára sült a sajt, finom illat terjengett a levegőben, de elment az étvágya.
Visszaült az íróasztalhoz. Kezébe fogta a tollat. Már nem hiszek semmiben, írta. Semmiben.

*Első közlés