Fövényi Sándor versei

Míg vagyok, míg vagy míg vagyunk

Régóta rab vagyok,
ketrecem magam előtt tolva ballagok,
mert minden délben pár perc séta jár,
csak akkor, ha itt a nyár,
hogy a Nap rongyosra tépje vállam.

Álmomban álmodban jártam,
szép és fiatal voltál,
alkony-vörös a hajad,
és nem hiányzott a római hatos
meg a többi fogad, ezért mosolyod
eltettem az ébrenlétekre.

Néha nézed, nézlek-e, ilyenkor
tűnődöm, harminckét év alatt
hogyan szerettük unottra egymást,
s akár egy öreg padlást,
telepakoltuk magunk emlékekkel,
a jót díszes dobozba gondosan lezárva,
a lim-lom, kacat alig fér,
közben por pihél, mert szürkül
a napcsíkok lenge rácsa körülöttünk.

Sosem zavart honnan jöttünk,
nekem a cigánysoron Zsiguli-gokart,
a te sváb őseid a vártán álltak,
s mit a vagonok, kiokádtak,
terelték az ég felé.

Ilyenkor szakadok ketté
a fiam féltve, látom benne
a csóró, mégis vagány félistent,
de acél-hideg szemében ott
a fájó magyar árja,
és fetrengek az Úr előtt, ne érje baj,
hülye gőgje ne gyűrje nejlonzsákba,
míg vagyok, míg vagy, míg vagyunk.

Különben megfagyunk,
mint a korai madárdal,
és szívünk millió gyilkos szilánkkal
szórná teli a megmaradt világot.

*

A szoba

túlzsúfolt ez a szoba,
mindenütt szétdobált ruha,
a polcon sosem olvasott könyvek,
csak Ady nyitva, véres csókok, könnyek,
kellene néhány rőzsedal,
perzselő, hogy megolvadjon miden fal,
pusztuljon rajta Dali Folyó Idője,
mert nincs egy nyugodt percem tőle,
megint tavasz, nyár, ősz, tél,
az ember fél, hogy pár év és véget ér,
alig használt élete.
s mintha bérlete lenne Szárszóra,
valami űzi, hajszolja, átölelni a vasat,
szólnék, de számon nehéz öreg lakat,
és mindegy kulcs vagy kerék csikordul,
az egyik törik, a másik csorbul,
de ha mégis nyílna e rozsdás test kalitka,
üvöltsön fel, és ölelje vonatszikra.

*

Az úgy van

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő,
aztán az ember egyszerűen megunja az életét,
fogai kihullnak, hajában nyáron is őszelő,
és valami furcsa szomorúság lepi el két szemét.

ül a kertkapuban térdén kockás takaró,
vén ebe néha megnyalja lecsüngő kezét,
mosolyában a vándorlás vágya az útravaló,
így utoljára még bejárja világa ezernyi szegletét.

majd elalszik, mint a szombat délutáni szelek,
mert hétvégére álmos csendnek kell lenni,
ilyenkor nem használnak a gyógyszerek,
melyekből kétszer kétszázat kell kevés vízzel bevenni.

és arról álmodik, hogy Isten szereti őt,
a bűnbánat emlőjén csüng akár egy gyerek,
ám, ha korhadt esők verik végig a háztetőt,
torkában vörös tócsák pangnak édes tej helyett.

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő,
és az ember egyszerűen imád élni,
kétségbeesetten percekért zihál a tüdő,
de hiába, többé már nem tud levegőt cserélni.

*Első közlés

https://m.blog.hu/ag/agarajz/postimage/summer_memory_agarajz_1481913732.jpg

Szép nyári emlék © aga https://agarajz.blog.hu/