Gerber Erika: Sohasem abbahagyni

Csengettek. Megjött Irma, a zongoratanárnő. Beviharzik, lehuppan mellém. Alattam forog a zongoraszék, előttem a fekete pöttyök és vonalak értetlen összevisszasága. Kezdeni kéne, én próbálok időt nyerni, úgy, hogy ellapozom a kottát a jó oldalról, aztán úgy teszek, mintha keresném.
De a metronóm nem vár. Úgy érzem magam a ketyegéstől, mintha monitorról hallgatnám saját szívverésemet. Tik-tak, tik-tak, tik-tak… Hirtelen annyi mindent tudnék most csinálni. Kutyát sétáltatni, lekvárt főzni, gondolkodni. (Például azon, hogy lehet valaki zongoratanárnő ilyen névvel, hogy Irma? Tornatanárnő, masszőr, vagy kalauz – esetleg).
Na jó, csapjunk a billentyűkre! Csak az a sok kereszt ne lenne ott a sor elején. Ez az én keresztem, az a ménkű sok előjel. És egyáltalán, hogy kezdődhet valami Cisszel? Nekem egy szonáta kezdődjön Cé-vel, max. Gé-vel, azt még értem.
Irma villanyos szemekkel nézi az ujjaimat, én pedig legszívesebben villára szúrnám a hangokat és lenyomnám őket a torkán. Az összes Cisz-t, meg Fisz-t meg Gisz-t, az összes kényeskedő, nyüszögő félhangot, egytől-egyig.
Legato – legato, kössük azokat a hangokat! Kötném én de nem tudom, a muszáj engem legátol. Basszuskulcs, a bal kezem már megint lemaradt, és közben veszettül kuplungozok. Nem tehetek róla, hogy a zongorán is három pedál van, mint a Zsigulin! Apám szokta mondani, hogy az a lényeg, hogy az ember nézzen mindig előre, a lábát meg tartsa a féken. Na, hát, ezt csinálom éppen, még se jó?
Andante – andante, lassan lépkedjünk azokon a billentyűkön! Ne úgy koppanjanak azok a hangok, mint lópaták a köveken!
Irma, te nem vagy édes, az a hang pedig ott nem A, hanem Há! Hát nem látom? Na jó, de ha az ott Há, akkor most hol a fenébe tartok?
Nézem a kottát, de nem látom, mert a könnyeimen át összefolynak a fekete pöttyök.

…………………………………………………………………………………………..

„Ötven, jaj ötven éve – szívem visszadöbben”, ide s tova fél évszázada élünk együtt a zongorámmal. Túl vagyunk már a kezdeti viharokon, nagy összecsapásokon, mondhatnám összehangolódtunk. Felneveltünk három gyereket, négyszer költöztünk új helyre, elviseltük a lakásfelújítások szúrós gőzeit, a házibulik dobhártyát és húrokat repesztő metáldübörgését, túléltük az „elefánt a porcelánboltba” bejárónőket, mindenféle válságokat és nem utolsó sorban túléltük Irmát.
Azt mondod, ránk férne ezek után egy kis kényeztetés, törődés? Egy kis olaj az ízületekre, egy kicsi a pedálokra? Egy finom kis polírozás? Na, mit szólsz? Újra kéne hangolódnunk!
Forog alattam a zongoraszék, előttem a fekete-fehér vonalak fény,- és árnyjátéka. Nem kell ide metronóm, a szívem úgyis zakatol. Elő azzal a kottával! Türelmetlenül lapozgatok, keresem a régi szonátát, nem találom. A szemüvegemet se találom. Mindegy. Lássuk, megy-e még fejből!
ÉÉÉÉS…Jobb kéz, középső ujjal finoman lenyomom a Cisz-t – a legszexibb, legérzékibb hang a világon – aztán egy ügyes mozdulattal átbújtatom alatta a hüvelykujjamat és hozzákötöm a Dé-t, aztán az Á-t. Legato – legato, kötöm szépen a hangokat. Andante lépkedek lassan a billentyűkön. Uramatyám! Megvan a Há is! Ennyi év után – ki hitte volna?! Gyerünk tovább! Játszani, játszani, sohasem abbahagyni!
Ha nincs kotta, hát nincs kotta, nem baj, a könnyeimen át úgyis összefolynának a fekete pöttyök…