Haász Irén: A szúnyograj

A mutató pici remegések sorozatával lassan megállt. Szelíd rándulást éreztem, de Gron már nyitotta is a kabin tetejét. Szépen gondozott ligetet láttam, elszórt facso-portokkal, a hajnali derengés már napsugaraknak kezdte átadni helyét ezen a késő nyári napon, a virágágyások intenzív illata erőre kapott. A közeli lovarda paripáinak nyihogására kopók izgatott csaholása felelt. A kastély kezdett éledezni, a személyzet is szállingózott már a park kanyargós ösvényén. Egy fa mögé húzódtunk, hogy ne vegyenek észre, de a férfiak ránk se hederítettek, mind sietősen szedte lábát. Míg körbenéztem, Gron gondosan elvégezte az időgép mentéseit, és feltörhetetlenül lezárta. Aki most ránézett a szerkezetre, nem láthatott mást, mint egy kivágott, hatal-mas fatörzset, ami a füvön fekve várja, mi lesz a sorsa. Ez az álca tűnt a legmegfelelőbbnek, amikor a Bölcs irányításával megterveztük a soron kívüli múltba szállást. Gron körüljárta az időgépet, azután hozzám lépett. – Nos, Yilla, ezernyolcszázhatvanhét, ahogy terveztük. Remekül bírtad a terhelést, gratulálok. Gyere, keressük meg a Professzort. Sajnos, a személyi jelzője itt sem működik. Meg kell tudnunk, hová tűnhetett. – Nem baj, ha észrevesznek? – kérdeztem, bár tudom, hogy az időutazás szabályzata szerint ezt igyekezni kell elkerülni. Akárcsak a kommunikálást. Az igazi, véresen komoly tiltás tárgyakra vonatkozik, azokat sem otthagy-ni, sem elhozni nem lehet, mert azok megváltoztathatják a társadalom mintázatát, a dolgok folyását.

A mérnök nem válaszolt, fürkészve nézett széjjel. Fa-csoporttól facsoportig lopakodtunk, a park kanyargós ösvényein egyre közelebb kerültünk a palotához, amisima vonalakhoz, hatalmas funkcionális terekhez szokott esztétikai érzékemet lenyűgözte. Hiszen láttam én már hasonlókat az ősi idők megmaradt nevezetességeit nézve, de más az, és más ez a közvetlenül feltáruló díszes épü-let, a szabad természetben, búra nélkül. Úgy elbámész-kodtam, hogy szám is tátva maradt, amikor egyszerreGron megtorpant egy bokornál. Játékszernek tűnő házikót láttam, ajtaja nyitva állt, bent valaki éppen leporolta a körben felakasztott festménye-ket. Gloriett. De miért állunk meg? – Valami csillog a fűben. Várjunk, amíg elmegy az asszony, utána körülnézünk – suttogta Gron, ám közben egy pocakos férfi közeledett, aki társalogni kezdett a nővel. Megnyomtuk karpántunk fordítógombját, hogy értsük. Mióta galaktikus időt számítunk, a Föld régi nyelve, az angol, az évezredek alatt olyan mértékben keveredett a kirajzott földi kolóniák és más bolygók lakóinak közös nyelvével, hogy az ősi földlakók nem is értenék. Mi viszont felkészültünk a magyar és osztrák szóra, meg is értettünk mindent. A férfi kérdezősködött. – Itt járt-e tegnap, Bencsikné, amikor az az eszement bézuhant a parkba? – Jaj, Krisztusom, dehogy vótam, téns intéző úr, nyom-ban meghaltam vóna az ijedségtől! – szorította szívére kezét az asszony, bizonygatva, épp a mosásban segédke-zett, mikor testőrök jöttek a hírrel, hogy elfogtak valakit a kertben. Furcsa, hümgetett az intéző, senki se látta, hogyan került ide, a kapun nem juthatott be, a kerítés falán sem, nem jelezte érkeztét semmi, egyszer csak ott volt, mint egy madár vagy garabonciás, a várkapitány le sem feküdt az éjjel, most is ezen törik a fejüket. Gronnal egymásra néztünk, nekünk aztán volt sejtel-münk, miként keveredett a parkba! Nagy kő esett le szívünkről. Bencsikné helyeselt, majd alázatosan kíváncsiskodott, mi történt az ismeretlennel, akit rögtön utána elfogtak a testőrök. Tán kém volt, vagy merénylő? Csak nem a fel-séges asszony életére akart törni? Kérdései bizonyították, hogy jó időben, jó helyen járunk. Az intéző fukarul mérte volna a szót, de maga is izga-tott volt, így szívesen pletykálkodott. A betolakodót elfogták, megkötözték, és kivallatták, de végül arra a következtetésre jutottak, hogy süketnéma, mert csaktátogott, és mutogatott, hang nem jött ki belőle, minden bizonnyal bolond szegény, vagy részeg. Lóra ültették, hogy a testőrpalotába vigyék, amíg eldöntik további sorsát, de annyit hadonászott, míg sajnálatosan mindkét karját eltörve leesett a lóról, így aztán a kapucinus bará-tok elvitték szekérrel a kolostorba, miután Thegze doktor, az udvari orvos megvizsgálta. Mindent tudtunk, amire szükségünk volt. Világossá vált, miért nem jelentkezett segítségért a professzor. Kieshetett fülcimpájából a jeladó, ráadásul mindkét keze eltört. Amikor a két ember távozott, megtaláltuk a kis csillogó gombocskát a fűben széttaposva, de az időgépet nem leltük, pedig óvatosan bejártuk az alsó és felső parkot is. Azután szereztünk a mosodaudvar köteléről egy női öltözetet. Gron kezeslábasa színét feketére váltot-ta, magára kanyarította köpenyét, engem pedig meggyő-zött, könnyebb dolgom lesz, ha női ruhát veszek a kezes-lábas fölé, ebben a korban elegáns hölgyet közember nem is szólíthat meg, urak is csak bemutatás után. Így esetleg elkerülhetek sok kényelmetlen helyzetet. Egyre többen járkáltak a parkban. Már csak közleke-dési eszközt kellett szereznünk. Ez nem okozott gondot a közeli lovarda miatt, szerencsére a lovagolni már az iskolában megtanultam. Mentünk a hang után. Gron meg-hipnotizált egy istállószolgát, hogy adjon két nyergelt lovat, és két perc múlva már vígan kocogtunk a Hattyús tó mellett a park kapuja felé. Na, lótolvaj lettem… Mielőtt Máriabesnyő felé vettük az utat, beporoszkál-tuk a Rögös szilhátnak nevezett, helybeliek lakta részt. Kis községet láttam, néhány utcával, a helybeliek szalma-tetős, földszintes házaival, kutakkal, poros udvarokkal. Akadt egy-két emeletes is, cseréptetővel, és pár szobor, talapzatán Nepomuki szent János és Mária Immaculata, meg Szent Flórián felirattal. Bámulva néztek ránk ajárókelők. Pár korcsma, és terecske ezen kívül, ennyi volt Gede ellő, ahogy még előbbi korszakban nevezték, lám, miből lesz a cserebogár… Ki hinné ezt látva, hogy évezredek múlva itt a bolygó tizenhét metropolisa egyikének elővá-rosa lesz, Európa növénytermesztő és állattartó központ-ja, egyetemi város, nagy közlekedési és elosztó csomó-pont, köszönhetően a repülőtérnek, amely most még tervekben sem létezik? Hogy a szalmatetős kis házak he-lyett hidrokultúrás, napelemes, szélerőműves toronyházak terülnek el a lankákon, melyek minden energiát, vizet megtermelnek és újrafelhasználnak, ami az élelmezéshez szükséges, hogy ellássanak egy hatalmas területet? Vajon mit szólnának a helyiek, ha elmesélném, hogy a jövőben a föld alatt laknak és dolgoznak utódaik, hogy a felszínen az energiatermelésnek, a növényeknek és állatoknak ad-ják át a paradicsomivá visszaszépült felszínt, ahová csak üdülni, pihenni, szórakozni járnak, vagy az űrkikötőkbe? Több erdős lanka után hipp-hopp, előttünk állt a kapu-cinusok temploma és kolostora. Szép, kies vidék ez, akár a kastély, ahonnan a királyné vadászni, lovagolni járt, vagy éppen a templomot látogatta, amelyhez a kisokos szerint saját kulccsal rendelkezett. Hogy bejussunk a kolostorba, nekünk sem okozhat problémát, gyerekjáték ennek a kornak a zárjait feltörni, kinyitni, de vajon hol a professzor? A válasz gyorsan érkezett. Egyik emeleti ablakban gyenge, mesterséges fény villogott, hogy útba igazítson, csak egyszer kellett elbújni egy szakállas, gesztenyebarna csuhát viselő kapucinus barát elől, akinek fehér kötéllel átfogott derekáról rózsafüzér csüngött. Mennyi ősi holmi…! Nem is tudnám, mi micsoda, ha nem lenne bekapcsolva kisokosom, ami olyan, mint egy ősi lexikon felturbózva. Mégsem kérdezősködtem sokat tőle, mert a barát a pro-fesszor szobájából jött ki, belopóztunk hát, remélve, hogy magára hagyták. Ott feküdt szegény, szeme csukva, mindkét felső karja falécek közé szorítva, valami ron-gyokkal betekerve, csuklói megkötözve.

A professzor történeti filmes, ő utazik a különbözőmúltakat fényképezni, hogy aztán korunk technikájának segítségével élethű filmek készüljenek, amiket a kisoko-sokba programoznak, mióta csak megszűnt a tankönyv-ből oktatás rendszere. Nem mindenkiért tesznek ilyet,még most, a Korlátlan Humánum Korában sem. Törődöt-ten feküdt, kezeslábasából a fény rendületlenül villogott, ideje volt kikapcsolni. Gyorsan cselekedtünk. Gron leszedte róla a köteleket, és a hevenyészett kötéseket, én kikapcsoltam ruhája ener-giaközpontját, és egyik zsebemből két kis fertőtlenítő-fájdalomcsillapító gyógypasztillát ejtettem nyitott szájá-ba. Majd finom elsősegély-habot fújtam törött karjaira, hogy stabilizáljam. Ennél többet nem tehettem, amígsaját korunkba vissza nem szállítjuk, hogy a klinikán tö-kéletesen rendbe hozzák. De legalább fájdalmai addig sem lesznek. A prof közben felébredt, és bár rettentően megörült, ahogy látta tevékenykedésünket, azért zsémbesen zihálta: – Végre…! Ideje volt. Már azt hittem sosem érnek ide. Az időgépem jeladója elromlott, telibe találtam az orrát érke-zéskor, mert egy fát hanyag módon nem vettem figye-lembe… Maguk a mentőszolgálat? Nem, nem, örvendezett Gron, és rögtön bemutatkozott. Kiderült, amellett, hogy mérnök, ő a területi Koordinátor. Az Aldebaranról érkezett haza éppen, amikor a prof fel-kutatása napirendre került, így hát magára vállalta a feladatot. Örültem bemutatkozásának, hiszen alig ismertem, az utazás alatt nem ért rá velem foglalkozni, cseverészni meg pláne nem.

– Hát maga? – kérdezte a prof, összehúzott szemmel rám nézve, magát ismerem valahonnan! Csak vonogattam a vállam, most mondjam neki, hogy négy kozmikus éve ő értékelte a pályaválasztási teszte-met, és bolygóközi történeti nyomozónak javasolt, pedig én orvos akartam lenni? Sokat vitatkoztunk akkor…Inkább a sztereotip bemutatkozást választottam, Yilla vagyok, orvostanhallgató, ezen a vidéken születtem. – Miért magát küldték, érdeklődött a prof, Gron pedig rávágta, hogy kiérdemeltem, de most tervezzük meg, ho-gyan jutunk haza. Még korai elindulni, hogy megkeres-sük a másik időgépet, de estefelé már az utak csendesek. Addig szerzünk szekeret, ott van a két ló, amit kikö-töttünk a kiserdőben, azok elhúzzák. Gron megvizsgálja, mi sérült a gépen, hazaviszi a profot a mi gépünkkel, és visszajön értem, egy szerelővel. – Hol keressük a szerkezetet? – kérdezte. – A parkban van, egy falrészletbe simul bele, nem könnyű észrevenni még neki sem, nyögte a professzor. Szerencsére az álcázás takarja a sérülést, annyi ideje még volt, mielőtt lecsaptak rá, hogy gondoskodjon a szerkezet védelméről. Miután tápláló ételt nyomtunk ki a nálunk levő tubu-sokból, egy altató permettel elaltattam. Kétszer is ma-gunkra kellett rántani közben a speciális álcaköpenyeket, amelyek csuklyáját fejünkre húzva láthatatlanná váltunk, mert bár kevesen laktak barátok ebben a kolostorban, egyik-másik azért bejött időnként, hogy ránézzen az ismeretlen bolondra.

Sötétedésig kóboroltunk a kolostorban és környékén, szerencsére nem vásárnapon érkeztünk, vagy körmenetidején. Így is volt jövés-menés. Aztán, mikor Gron elment a faluba szekeret szerezni, a prof rám nézett. – Most aztán meséljen, hogyan találtak meg? Nagyon izgultam. Nem hittem, hogy sikerül. – Tudja, az úgy volt, fogtam bele, hogy egy barátnőm a Növénytani tanszékről megkért, segítsek elkészíteni a dolgozatát, mert ő, velem ellentétben nem rajong a törté-nelemért. A dolgozat témája Budapest metropolisz agro-kerülete, az ősi Gödöllő szerepe, fejlődése az utolsó Nagy vallásháború után, amitől kezdve számíthatjuk előbb a Megegyezés, majd a Felvirágzás Korát, végül a Bolygóközi kort. Ezért aztán az egyetemi könyvtár köz-ponti nagyokosához indultunk, tudja, ami az aulában van, ahol mindenki hozzáférhet, ha a múltban akar kutakodni. – Tudom, bólintott a prof, van szerencsém némileg ismerni. – Nohát, odaültem a nagyokos elé, és a kristálygömb elpörgette a múltat egészen az első gödöllői hidrokultúrás toronyház építéséhez. Körülbelül kétszázharminc évvel ez utánra… – Vagyis kétezeregyszáz körül? És ott megtalálta a kisokosomat? – csodálkozott a prof. – Nem egészen, ráztam a fejem. Összeszedtem az adatokat, tanulmányoztam az ősi várost, hasonlítgattam, milyen volt, és milyen az én életemben. Néztem a repü-lőtér kezdeti magasépületeit, a kastély fölé emelt védő-búrát, a szélforgókat és napelemeket, a minden utcába eljutó iránytaxikat, amelyek már a föld felett suhantak a mágnesességet felhasználva… a szuperexpressz magasan ívelő síneit… Többször is elgyönyörködtem közben a kastélyban, és akkor láttam meg a szúnyogokat előtte, a ligetben. Hatalmas rajban repültek, csodálkoztam, milyen sokan vannak. Néha visszanéztem a felvételekre, és nem értettem. Újra és újra végignéztem annak az évnek afilmjét, és akkor egyszer csak rájöttem. A szúnyograj pulzált. Szabályos ritmusban jött vissza és szállt el megint. És ez a pulzálási ritmus ismerős volt… nagyon ismerős. A bolygóközi SOS jele! – A kisokosommal gerjesztettem… emberi fülnek nem hallható hullámok, de vonzzák a szúnyogokat – csillogott a prof szeme büszkén. – És ezt nagyon jól tette, mert ez vezetett el a megfej-téshez – nevettem. – Rácsaptam a nagyokosra: Vész-jelzés a múltból! Riadó! Időgép koordinátort kérünk az aulába! – Rövidesen biztonságiak siettek hozzám, és a nagyokos levetítette nekik, amire felfigyeltem. Gyorsan kiderült, hogy az ön nyomára akadhattam, más múlt-utazót nem kerestek. Nagy volt az öröm, viszont a jelzés nem volt egyértelmű, hiszen sem a jeladóját, sem az időgép jelét nem találtuk, bárhogy vizslattuk a filmet. Ekkor jöttem rá, hogy a kisokosával csinálta. – Honnan tudta, hogy nem abban az évben vagyok? – Eleinte nem tudtuk. Már a Bölcsnél tárgyaltuk a Koordinátorral, mikor induljunk, és pontosan melyikévbe utazzunk vissza. Hiszen mint felfedező, a szabályok értelmében én is részt vehetek, ha akarok. – És akart… – mosolygott a férfi. – Naná! Ugyan, ki hagyna ki egy ilyen lehetőséget? Csakhogy itt volt a bökkenő. Mindenképpen meg kellett volna találnunk valamelyik jelet. A telefonok égtek, ahány tudós, annyifélét javasolt, de egy sem vezetett eredményre. A nagy zsibongásban újra leültem a nagy-okos elé, és végignéztem a filmet. A szúnyogok pulzál-tak, már sejtettem, hogy a kisokosát állította be erre a frekvenciára, de egy kavics-szerű kisokost filmen meg-találni… Miért épp a szúnyogokat manipulálta? Nemlehet ez is valamiféle jelzés? Egyáltalán, miért van itt ennyi szúnyog…? Hiszen nincs is tó a környéken… vagy mégis? Talán tó volt itt valamikor? – És ez nagy ötlet volt. Yilla visszafelé kezdte pörgetni az időt, egészen addig, míg egyszerre ott volt előttünk a Hattyús tó – szólalt meg Gron, aki időközben visszajött. – Utána már gyerekjáték volt addig keresni, amíg meg-szűnt a szúnyograj ritmikus röpködése. Hiszen akkor, abban az évben, vagyis most, ezernyolcszázhatvanhétben kezdett sugározni a tóparton a kisokos. A hónapot már könnyedén pontosítottuk… elmondaná, miért szúnyogo-kat programozott? – Mert nem tudtam, hogy a tó eltűnik a jövőben. Rókák, szarvasok, fácánok élnek itt, azokkal nem is sike-rült volna. A jeladók összetörtek, egyedül a kisokosom működött a karpántomon, de se hang, se fényjelzést nem adhattam. Beállítottam a szúnyogokra, azután elejtettem a tó mellett, mint egy kavicsot, mikor felraktak a sze-kérre. Ne felejtsük el felszedni, mielőtt hazavisznek. – Hohó, mondtam, azért sajnos később vissza kell jönnie, kedves Professzor különben nem találom meg magát a jövőben. – Akkor hát induljunk. A kapucinusok a templomban vannak – sürgetett Gron.

Leóvatoskodtunk a lopott szekérhez, a Koordinátor a bakra ült, és míg csendesen kocogtunk a kastély felé, a beteg hozzám fordult: – Őszintén szólva nem reméltem, hogy megtalálnak jel-adó nélkül… már felkészültem rá, hogy ebben a korszak-ban kell leélnem az életemet. Hogyan köszönhetném meg? – Ugyan, ugyan, szerénykedtem, de akkor megfenye-getett az ujjával: – Szóval mégis orvos lesz… pedig végre elismerhetné, hogy nekem volt igazam… Magának a történeti nyom-ozás szakot kellett volna választania!

Megjelent a szerző Holló a hollónak címá kötetében, 2018-ban.