Hidasi Zsolt: A kézilány

Csak nemrégiben jöttem rá, milyen fontos nekem ez a nadrágszíjnyi senkiföldje. Azelőtt észre sem vettem, hogy az utolsó négyzetcentiméterig lebetonozott iparterületen, ez az egyetlen kapcsolatom a természettel. A belvárosban úgy mondanák, kutyafuttató. Itt inkább nevezhető afféle kaszálónak, ami az üzem szögesdróttal koronázott téglakerítésének tövében, a járda és az aszfaltút között húzódik hosszasan, egészen az étkezdéig. Ma ott ér véget minden, vagy kezdődik valami új…

A kaszáló eső után könnyű párafelhőt pöffent, a nyári melegben széna illata van. Általában feltűnően el van hanyagolva, nekem mégis olyan kedves. Cezúrányi fellélegzés ebédidőben, sóhajtásnyi vágyakozás szebb dolgok iránt. Most is azon kapom magam, hogy a Bahamákra gondolok… Örömmel köszöntöm a felvirágzott szezonális gazokat, az útszéli zsázsát, a kígyósziszt, a pipacsot, a csomós hölgymált, az ökörfarkkórót, az atracélt, a pozdort, és a katángot. Napjában pontosan kétszer ballagok el mellettük, immár vagy 15 éve, de csak hat hónappal ezelőtt lettek igazán becsesek nekem. Egészen pontosan 196 nappal ezelőtt, március 17-én, amikor beleszerettem a kézilányba. Csak egy szemvillanás volt. Azóta minden munkanapon gondosan kikanyarítok ollóval egy betűt a reggeli újságból, és szakítok egyet a virágok közül. „Ajánlom magamat” – biccentek feléjük boldogan. „Volt szerencsénk” – csilingelik vissza csengő virághangon.

Közben beköszöntött az ősz, megfogyatkoztak a virágaim. Ma – elszoruló torokkal – csak annyit tudtam mondani, egy a tarackosban árválkodó szépségnek, hogy „Utolsó nap” és „Ne haragudj”. Az ördögszem, akit választottam, nem haragudott, sőt szinte büszkén húzta ki magát peckesen: „Engem, engem, engem válassz!”, mintha bizony százával virítanának itt, pedig könnyen lehet, hogy az idén ő volt az utolsó. Markomban összeizzadva ott lapul a több mint fél év alatt megírt mondat befejezése, amihez a „VÉGÉRVÉNYESEN” szó utolsó betűjét használtam fel, egy csődeljárásról tudósító cikk szalagcíméből. Azt hiszem, babonás vagyok. „N”. Ez az utolsó betű. Talán szerencsésebb lett volna egy „I”. „Most már mindegy!” – legyintek rá idegesen – „Essünk túl rajta”.

A kézilánnyal rendszerint csak étkezés után váltok néhány szót az átadóablaknál. Az ebédet kapkodva falom be, az ízét sokszor nem is érzem. Sietek, hogy minél előbb „beszélgethessünk”.

„Köszönöm” – mondom ilyenkor remegve. „Egészségére” – mondja kedvesen, és ha néha hozzáteszem, hogy – „Nagyon finom volt” – akkor ő lesütött szemmel így válaszol: „Örülök, hogy ízlett”.

A tálcán mindig ott hever egy betű és egy virág. Az én betűm és az én virágom. Így üzenek neki, mivel meglehetősen félénk vagyok. A papírokat sietve összekapkodja, és külön kukába gyűjti, de szerintem kizárt, hogy nem rakja össze a szavaimat, hiszen mindig kínosan ügyelek rá, hogy az aznapi betű feltűnő helyen legyen, és még véletlenül sem lefelé fordítva. Látnia kell! Bizonyára a fejében gyűjti az üzenet darabkáit. A virágokkal más a helyzet. Ezért is érzem mindig olyan kínosnak, amikor újra és újra szakítok belőlük… A fél év alatt egyetlenegyszer láttam, hogy félretette a virágot, mielőtt a moslékosba zúdította volna a tálca tartalmát. Mégis szeretem, szeretem, szeretem.

A bejárati ajtóból éppen az átadóablakra látni. Amikor belépek, rögtön megpillantom a jól ismert BAHAMAS feliratot, ami elképzelhetetlenül szép keblek által megformálva, ott feszül a pólóján. Csak mostanában tudtam meg – a szomszéd asztalnál harsányan hahotázó melós brigád obszcén vezéralakjától – hogy ez a felirat az étkezdét üzemeltető élelmiszerlánc neve, és egyszerűen a Baromfi, Hal, Marha és Sertés darabjaiból összetákolt mozaikszó… Nem számít, nekem így is tetszik.

Ma nem sietek, tartogatom a pillanatot, félve vágyom a percet, ami mindjárt elkezdődik, azután egyszerre csak vége lesz, és visszafordíthatatlanul belevésődik az örökkévalóságba. Próbálok enni, de egy falat sem csúszik le a torkomon. Lassan kiürül a kifőzde, és én még mindig itt ülök az asztalnál, mint egy rakás szerencsétlenség. Sóhajtok egyet, aztán elszánom magam. A tálcán szomorúan kornyadozik az ördögszem, mellette üvölt az „N” betű. Ma kirakhatja végre a mondatomat!

„Nincs más vágyam, mint hogy rám ismerj minden ruhámban, csuhát hordok mégis, és járok bő kabátban, hogy örömöd, ha rám találsz, nagyobb lehessen, mint egy varázslatban.”

Döbbenten veszi át a tálcát, és csodálkozva néz rám, március óta először. A szívem a torkomban dobog, nyelvem szárazan tapad szájpadlásomhoz, érzem, ahogy hónom alatt izzadságfoltok ütnek át az ingemen. A külvilág eltűnt. Azt hiszem, képtelen lennék beszélni. Egy hosszú pillanatra egymás tekintetébe zuhanunk. Végtelenségnek tűnő idő múlva szólal meg:

– Nem ízlett?

© Barta Lászlóné Enikő – Abendstimmung