Jóna Dávid versei

mint a festő a pemzlibe…

Hajnalodban, hajnalunkban
a jövő is mögöttünk,
előttünk pedig megnyúzva a jelen,
felkoncolt, felboncolt szavaival
naponta lesz úrrá a szükségszerűségeken…

Bizonyosságunk katarzisa: a versírás maga,
az éjszakai vadászatba képzelt napi metamorfózisa,
ami az ájult közöny kiszolgáltatottságából enged,
már ha a naiv égieket édes szavakkal sikerült kiengesztelned.

Az alvásról leszokott agy felkeresi
az egykorvolt találkozások helyeit,
a homlok sejtéseit ilyenkor a képzelet szolgálja már,
a valóság bent van, elzárva mélyen:
több ponton zár, a hevederzár.

Míves túlélési ösztön, teremtői kegy, nem akármilyen.
A rímekben pácolt döntéskor jobb ízű az igen,
(és talán finomabb a nem).
A szellem pedig pakol, szétszed, összerak, átfest, javít,
felöltöztet és ha úgy, hát lecsupaszít,
feldob, elkap, megmutat és elrejt, és néha eltalál:
nem ritkán telibe,
ahogy Faludy írta ilyenkor:
kapaszkodsz, mint a festő a pemzlibe!

*

Hódmezővásárhely

A konyha párás csendjében,
az ablak könnyeivel küzd.
Ki azt hiszi, hogy csak a jelen van: téved.
önmagát keresi az, ki a múltba réved:
a lábas a kályha vaslapján, körötte reggeli félhomály,
a dédi ül a sezlonon, s tűri, ami fáj.

Mögöttünk a kuvasz-őrizte nyári éjszaka,
gőzölög a rizskása, s a fahéj illata.
A székről a lábam nem ért le a földig,
a kezem nem ért fel az égig,
a lehetetlenből itt lett talán,
mikor nem értem fel az asztalt, párnát tettek alám.

A dédi a lábast két kézzel az asztalhoz hozza,
száraz keze valódi kehely,
a gyermekkorom, a múltam,
pausz lágy hetvenes évek: Hódmezővásárhely.

*

gabonaraktár

többkötetnyi vers az én váram,
az intervenciós gabonaraktáram,
kötet, mely kiadásra vár, ahogy a búza reménye,
hogy liszt lesz belőle, majd kenyér…
de szavaim csak elszórt búzaszemek,
melyet esti homályban hint szét a tenyér,
néhány városi galamb és veréb jól lakik,
meg amit az utcakövek közül kiszed a migrénes egér…

míg a gabonatőzsdén alacsony az ár,
a raktárban szeretkezik egy alkalmi pár,
a búzaágyon közös gond születik,
a rezonőr szól: meg is lesz az szüretig…

azt hiszem, ezt még színeznem kell,
motorzaj helyett legyen tücsök,
szólok, ahogy elkészülök: holdfény, romantika, csipetnyi pátosz,
majd holnapot is írok a mához,
és verságyra fektettem a pillanat-szülte sorsot,
ellátom jó-szóval a majdani színjátszó csoportot.

Dionüszosznak felajánlott búzaáldozat,
kardigánból imaköpeny; érdekes változat,
a vers és búza hasonlat mentén élet fogant,
a lány boldog: a hírrel rögtön hazarohant…

még a buszon a búzáról egy vers jutott eszébe,
amit a neten olvasott,
a lelkén átáramolhatott a csuporméz költemény:
(na, ezt írtam én).
így lett a búza a vers, majd a pillanat a születés párja,
kacskaringós játék: a költő kettős spirálja,
hogy hízelegjen önmagának,
s hogy kényszeredetten hagyjon jelet,
elszórt és elcseszett búzaszemek helyett…

néhány csillag ilyenkor pályájáról letér
rükvercben hátrál a Göncölszekér,
hogy az ezeregyéjszaka meséi szerint,
ott legyen, amikor a történet végére elér
és ne csak a búzaszemeket felkapkodó
veréb, a galamb és a migrénes egér.

*Első közlés