Kamarás Klára: Fiamnak

Elmúlt a nyár… az ősi tüzek árván
kihunytak. Rég csak hamut hord a szél.
A hajam, látod, kendermagos tőle,
s a szemem alján apró szarkaláb.

– Hol vagy te, láng, s voltál-e, mint ma érzem?
Vagy csak parázs, egy szikra volt csupán,
vagy csak egy árva szentjánosbogár,
mi máglyaként lobog egy régi égen?

Ó, mennyi álom! Mennyi rebbenő,
hiú reménység, foszló fénysugár!
Csillagtalan világba zártan élek,
és ki ne mondd, az út hová vezet…

– Fizess, ha kell! – Fizetjük százszor is,
hogy ujjaink közül kifolyt,
mint a homok, a végtelen idő!
A végtelen, a múló s oly rövid…

Te most növő palánta, álmodj bátran,
de értőn mérj meg múltat és jövőt,
s hogy késő könnyed soha ne legyen:
Álmodj a tettekért, de ne tettek helyett!