Kamarás Klára versei

A lombok között szél zihál

a lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
– Törvényt Urunk! Törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat!

a lombok között szél zihál,
a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
– Látod Urunk, velünk kiszúrtak.

a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
– De mondd, kinek megy rá a bőre?

*

A költő és múzsája

A költő fölött elszáll az idő.
Mi megmarad, talán a gondolat,
mert életünk, mint múló pillanat,
úgy tűnik el, hogy meg se mérhető,
mit értünk el, s értelme volt-e? Ír
az ember, ha úgy érzi, írni kell,
és az se számít, ki olvassa el,
s megőrzi-e a türelmes papír…

A múzsa az, ki mindig megmarad
holtában is örök fiatalon:
csókja ott lángol egy-egy verssoron,
s felhők között száll, míg a föld alatt
porlad ki róla írt – ne vedd zokon-,
már könyve is poros a polcokon.