Márkus László: hazafelé

fülledt nyárestébe lök bennünket
a kisváros lassú agóniára ítélt állomásának
pöcegödör szagú levegője
balkán-szindróma
lepukkant peron ótvaros padokkal
a jegypénztár egy hónapja örökre bezárt
jegyváltás a vonaton hirdeti egy foszladozó fecni
nem ismerjük a járást így túl korán érkezünk
az utolsó szombat esti vonatra várunk
ketten vagyunk csupán
te nem szólsz s én hallgatom
ráérőn kutakodunk egymás szemében
hogy te mit látsz azt nem tudom
én szelíd szemedben szerelmünk kiapadhatatlan forrását látom
mely folyóvá duzzadva elsodor minden akadályt
arcunkba elszórt cseppeket fricskáz egy elkószált felhő
ám enyhülést nem igéz ránk
unottan legyint majd komótosan továbbáll
a rozsdás lámpák pislákoló fénykörein túl
némán ölelkező nyárfák légyottjára csillámokat hint a telihold
a máskor oly fürge lábú idő most megpihenni látszik
vonatunk tíz percet késik nyökögi a hangosbemondó
kisvártatva a forgalmistalány is előbújik kuckójából megerősíteni
valami apró részlet hiányzik a tájból
túl nagy a csönd
hová lett a tücsökmuzsika kérdezed
tán ők is osztrákba mentek mint vendéglátósaink felelem
ami még vicces is lehetne
végre megérkezik a fürdővonat
felszállunk
fáradt lábad combomon pihenteted
kisvártatva jön a mufurc kalauz
egykedvű tekintetén látszik perben áll a világgal
táskájából akadozva sompolyog elő méteres jegyünk
erdőszéli házak fényei integetnek szelíd dombok között

* Első közlés