Molnár Krisztina Rita: Fekete, lila

R.-t rázta a hideg. Annyira, hogy belelilult a szája, hogy egyenként érezte a csontjait, még a legkisebb csontot is. Ezen tulajdonképpen nem is csodálkozott, állapota természetes következménynek tűnt. Nem gondolta, hogy a lélek előbb halhat meg, mint a test, pontosabban mindeddig nem elmélkedett a pusztulás sorrendi kérdésein. A bomlás rendjének fürkészése mindeddig távol állt tőle, annak ellenére, hogy az enyészettel minden novemberi ködös reggelen, minden avarkupac láttán szembenézett. Nem kerülgette a kérdést. Valamiért egészen kicsi gyerekkora óta tudta, hogy mindaz, ami körülveszi, véges, és a mindenbe beleértette saját magát is. Talán ezért lett kedves. Az emberekhez és a tárgyakhoz is tapintattal, mint elmúló, foszlékony tüneményekhez közelített, mivel nem akart hozzájárulni idő előtti romlásukhoz. Arra azonban nem számított, hogy őt magát életében is elérheti a megsemmisülés, és hogy halott lelke után teste csak lassan, hetekig tartó magas lázban ég el.
Az, hogy Tamás elhagyta, egészen váratlanul érte. A szakítás fel sem merült benne. Együtt járásuk hosszan libegő tündérszerelem volt. Persze, az első.
R. belebetegedett, annyira, hogy a családi tanács végül vidékre küldte, nagyapjához, az orvoshoz, gyógyulni. Télre járt az idő, R.-nek nappalra az ebédlő kanapéjára ágyaztak, ne legyen egyedül egész álló nap. Ott mégiscsak zajlik az élet. Reggel jön Bözsi néni, megeteti a madarakat, aztán az ápolónő, hogy beadja az injekciót. Késő délután pedig újra. Az idő múlását ez mérte, első és második szúrás, két hét múlva R. már csak a hasán tudott feküdni. Enni nem nagyon evett. Aki csak lázas, az sem éhes, akinek meghal a lelke, nem is akar enni. Arca madárszerű lett, keveset beszélt, amíg tudott ülni, csak bámult ki az ablakon a kopasz diófára, figyelte a cinkéket az etetőben.
Aztán egy reggel beállított Bözsi néni, kosarában újságpapírba bugyolált gumókat hozott.
– Na, lyánka, nézd mit hoztam. Jobb a citromnál. Ez kell neked, ettől majd új életre kelsz. Most hoztam a veremből, jó hideg.
Az öregasszony topogott fekete posztómamuszával a rongyszőnyegen, átfagyott két kezét dörgölgette, szeplős birsalmaarcával ráragyogott a lányra. Aztán komótosan kiszedegette a kosárból az újságlabdákat. A papírból egyenként bontogatta ki a kincseket, és az ebédlőasztalra tette a girbegurba fekete golyókat.
– Nna. Ha ezt megeszed, meggyógyulsz. Fekete retek.
R. nagyanyjához fordult, innentől neki magyarázott.
– Jól meg kell mosni, levágni a haját, vékonyan felszelni egy tálba, aztán egy kicsi só meg méz. Estig hagyja lefedve, aztán egy kis kacsazsíros kenyér mellé a retket megeszi, a levét megissza. Minden este egyet. Ezt adtam én is a gyerekeimnek, ha betegek voltak. Akkor még nem voltak illyen csodagyógyszerek sem pedig. Mégis meggyógyultak tülle.
R. nagyanyja elkészítette a retket, R. pedig a gyengeség engedelmességével elmajszolt vacsorára egy szelet zsíros kenyeret egy fél retekkel. A harmadik este meglepődve vette észre, hogy érezni kezdi az ízeket, és azt is, hogy amit eszik, az finom.
Néhány nap múlva újabb csomaggal állított be a cselédsori szoba-konyhában lakó öregasszony. Az asztalon kisebb-nagyobb lilahagymák sorakoztak, és miközben Bözsi néni narancssárga mintás kasmírkendőjét bogozgatta, elmondta, hogy kell elkészíteni a hagymasalátát.
– Még a bányászok is ezt eszik, hogy legyen erejük, higgye el, Emike. Ezzel nem kell annyit vacakolni, csak felvágja karikára, só, cukor, citrom, de lehet a cukor helyett egy kis méz is. Vacsora előtt fél órával megcsinyálja, úgy jó levet enged, azt is megihattya a lyánka. A citromtól még a hagyma büdöse is elmegy, de gondolom, most úgy sem akar csókolózni… Igaz-e? – nevetett R.-re. A nevetéstől a birsalmaarc hirtelen megaszalódott, a feje búbjára tekert őszes-vörös kontyocskából pedig kicsúszott a hullámcsat. Míg a hosszú, vékony fonatot újratekerte, Bözsi néni morgolódott egy kicsit, R. pedig hosszú hetek után először elnevette magát.
A lilahagymát megvajazott hajában sült krumplival ették. A lány kétszer kért, és ahogy belekortyolt a mézes hagymalébe, hirtelen megérezte, hogy élni jó. És hogy ő mennyire szeret élni.

(Megjelent Az én kemencém blogon.)

© Márkus László