Novák Imre: Egy európai magyar népfi

Illyés Gyuláról

Illyés Gyula életműve a XX. századi kelet-európai történelem korképe. Élete párbeszéd volt a világgal. Írásai a magyar lélek és a társadalmunk mélyéről érkezett tudósítások sora, amelyek hol reménykedve, hol csalódottan írják, milyen és ki a magyar. Korszakokról adott számvetést, a magyar sorsfordulókat elemezte írásaiban. Szenvedélyesen kutatta, mi adja nekünk azt az erőt, ami oly sok viszály után is biztosítja, hogy él e nemzet e hazán.

„Párizshoz szokott szemmel” érkezett a magyar irodalomba. Volt rá alkalma, hogy madártávlatból is lássa hazánkat. Európát kereste itthon is. Irodalmi életünkből a fesztelenséget hiányolta. Egyszerre volt népi, nemzeti és egyetemes európai gondolkodású. Otthonos volt az avantgarde és a hagyományos költészet világában is. Összetett látásmód jellemezte. Ez lírájának védjegye. Minden írásában egy új kérdés, dilemma rejtőzik, amely létünk egyszerre több dimenzióját is megmutatja. Úgy tartotta, megfontoltan és óvatosan kell írni, mert az igazság nem demokrata, és nem az életet pártolja. Az igazság előtt csak főt hajtani lehet, és arra való, hogy elviseljük és belesemmisüljünk.

1902-ben született – halottak napján – a Tolna megyei Felsőrácegrespusztán. Illés János uradalmi gépész és Kállay Ida harmadik gyermekeként. A szolgák világából jött, ősei között pásztorokat, cselédeket találhatunk. Élete első kilenc évét töltötte a szülőhelyén, itt ívódott belé a zsellérek iránti együttérzés. A kétkeziek hű ivadékának tartotta magát. Nála a magyar nyár nem a dínom-dánomot jelenti, mert nem a nyaralás ideje a többségnek, hanem a verejtékezés ideje, hisz az aratás két hónapos dologidő és rettentő fárasztó. Gyermekfejjel szerzett tapasztalatai és gyerekkora öreg bölcsei élete végéig meghatározták gondolatait. A határ hullámzásának szépsége örökké benne élt a lelkében.

Tanult Simontornyán, Dombóváron, majd Pesten, ahol a Munkácsy utcai gimnázium diákja volt. A felső osztályokat az Izabella utcai kereskedelmi iskolában végezte, és itt érettségizett 1921-ben. Ekkor már részt vett a baloldali és ifjúmunkás mozgalmakban. Szellemi megújhodást keresett.

Első verse a Népszavában jelent meg név nélkül. El ne essél testvér címmel. Magyar és francia szakos hallgató volt a pesti egyetemen, de illegális tevékenységéért, és a várható letartóztatás elől Bécsbe ment, majd Berlin után Párizsba, ahol alkalmi munkából élt, és a Sorbonne hallgatója lett. Őt is rabul ejtette Párizs színes szellemi életével, állandó változékonyságával és a benne rejlő izgalmakkal. Megismerkedett az avantgarde jeles képviselőivel, Tzaraval, Cocteau-val, Aragonnal.  A művészeti irányzatok közül – pszichológiai érdeklődése kapcsán – a szürrelaizmus ragadta meg leginkább.

1926-ban, az amnesztia után tért haza, és a Phönix Biztosító Társaság hivatalnokaként dolgozott. A Kassák Lajos által szerkesztett Dokumentumban és a kor mértékadó irodalmi lapjában, a Nyugatban publikált. József Attila és Szabó Lőrinc barátja lett, amely meg is határozta szellemi tájékozódását. Ő is igényesebb társadalomszervezésre vágyott. Hitt abban, hogy a tudás apasztja a zűzavart.

Költészetének lényegét a szabad sorok és asszociációk adják. Cezannai-i és rembrandti ecsettel festette világát. Mindig tudta, mit akar mondani. Emlékei hegy-völgyeiből válogatott írásaiban. Ha óceánról írt, akkor a mi tengernélküliségünk emelkedett ki, mert mindent a magyar viszonyokra fordított. Fontosabb volt számára a mű, mint ő maga, saját személyisége. Örök küzdelemben élt a mondanivaló és a megírt szöveg közti különbséggel. Kitűnő megjelenítő erővel, sziporkázó nyelvi leleményeséggel alkotott, és mellette még  mesteri gondolattömörítés is jellemezte. Úgy gondolta, hogy az őszinteség csak annak az írónak a problémája, akinek nincs mondanivalója. Az ember több az arcánál, tetteinél is, annyi, amennyit másoknak átad. Ő így mért. A népi írók iránti őszinte elkötelezettsége annak szólt, hogy bennük látta a dolgozó nép életének igazi bemutatását.

Élete átívelte a XX. századot, az ő írásai is a történelemben gyökereznek. Filozofikus tartalmú írásai a természet és a kultúra, az ember és körülöttünk lévő világ kapcsolatáról, ellentmondásairól szólnak. Nem hagyta sodortatni magát, teremtő módon élt. Vonzotta a hallgatás, a „kádári konszolidáció alatt nem csókolta meg a pálcát.” Életét végigkísérte Petőfi alakja, szellemének tüze benne élt. Költői hangjára Petőfi és Ady volt a legnagyobb hatással. Az ő eszmei és formai konvencióktól mentes bátorságuk, magyarságféltésük mintául szolgált számára egy életre.

A vers nála nem a szavakkal hatott elsődlegesen, hanem a benne rejlő üzenettel, értelemmel, hasonlattal, bár tudta, a versek lényege megfoghatatlan. Néha úgy érezte, hogy jambus-mérgezése van, túl vidám a hangja, de igazából ő is úgy gondolta, hogy mindenki vigaszra szorul, mert a világ értelmetlen, bár épp ezért van haszna a költészetnek. Nála minden versnek fontos eleme a meglepetés, és úgy tartotta, hogy a költőnek a Múzsa súg, így lesznek képesek a lelkünket elragadni  a szabadon futó szavak.

A huszas években kialakította versépítkezési technikáját, melyhez hű is maradt. A tárgyi világból indul, és úgy emelkedik a gondolatok poétikai szintjére. Elsődlegesen a népéletből merít, majd tágul a kép és előző századok leheletét érezzük. Versei ritmusát a lélegzetéhez mérte. Gondolatait verssé az indulatai tették, nem a rímek. A mű kormányozta őt, nem ő a költeményt. Illyésnél a különböző irodalmi és képalkotási technikák olvadnak nyelvi harmóniába indulati telítettséggel. Litániaszerű felsorolásai adják versei lázgörbéit. A javítás számára is mindig kínlódás volt. Arany Jánoshoz hasonlóan, ő is úgy bíbelődött a szavakkal, mint ahogy az alkimisták töltögetik a vegyszereket aprólékos műgonddal..

„Termékeny lápvilágban” vált ő is íróvá a harmincas években. A Puszták népe című szociográfiai műve egy „néma társadalmi réteget szólaltatott meg” európai rangúan. Világképe az ellenszegülésre épült.  A magyarságért érzett aggodalma élete központi gondolata. Az országrészek elszakadását fájdalmasnak nevezte, de úgy gondolta, hogy életképességünket bizonyítja, hogy képesek voltak a külhonba szakadtak önálló kultúrát létrehozni.  Ezért is hívta ötágú sípnak költészetünket. De azt mindig is vallotta, hogy a testnek csak egy lelke van, így a magyarság sem darabolható.

Illyés kitűnő kapcsolatteremtő volt, sok embert ismert. Ezért is találunk olyan sokféle alakot műveiben. Az emberi arcban a pillantást figyelte, abból olvasta ki az illető személyiségét. A nőket is eszerint vizsgálta, nem a testüket nézte, hanem tekintetüket.

Gondolkodása időnként nem volt szinkronban a történelem észjárásával. Túllátott a napi politika szemhatárán. Lelkiismereti szabályokat közvetített. Szövegeiből látszik, hogy élete végéig hitt az általános harmónia megteremthetőségében.

Politikai ívei is voltak pályájának. 1945 után a Parasztpárt parlamenti képviselője lett, de inkább viszavágyott a falvak népéhez. Sokfelé megfordult, feljegyzéseket készített tanulmányi útjain. Eljutott Bulgáriába, Erdélybe és újra Párizsba, Genfbe, és őt is elbűvölte Róma.

Komolyan vette a történelmet, idézőjel nélkül, tényszerűen írt róla. Tiszta etika jellemezte írásait, egy ívben volt képes a világot feltárni. Figyelmeztetett, hogy a kis országoknak óvatosan kell bánni a belső harcokkal, forradalmakkal, mert a szomszédai lesben állnak, ugrásra készen várják, hogy a sors mit ajánl fel nekik a belviszály után elgyengült néptől.

Történelmi nagyságok lelkiismeretét mutatta be színdarabjaiban. Alakjai közt gyakoriak a hazáért tenni akaró hősök, egy-egy történelmi sorsfordulónk kulcsfigurái. A szavak becsületéért küzdött, hogy megszabaduljanak rájuk rakódott előítéletektől, hamis véleményektől, elvektől.

Nem volt színházi ember, nem a színpad mellől vette szcenikai tapasztalatait, nem társulatoktól származtak drámaírói meglátásai. A drámáiban megjelenik a köznapi és természetes. Illyés tudta, hogy a magyarság sorsa mindig is egy cérnaszálon függött. Színpadi műveiben a közösségek sorsáért aggódó író szólal meg tele erkölcsi kérdésekkel. Ez fogalmazódik meg a parasztvezérről, Dózsa Györgyről írt drámájában is. Dózsa egy életképes nemzeti egységet szeretne, de életével fizet, a haza pedig függetlenségével.

A Kegyenc Teleki Lászlót idézi a XIX. százasból. Teleki eszméit, torzóban maradt írásait felhasználva azt a kérdést boncolgatja, hogy meddig lehet szolgálni egy abszolút monarchiát. Végkövetkeztetése: embertelen módon nem lehet szent ügyért harcba szállni. Még egy másik Teleki drámát is írt Különc címmel, amelyben Teleki megélt tragédiáját beszélte el. Illyésnél Teleki Kossuth és Széchenyi mellett helyezkedik el. Itt is a nemzet érzéseit fogalmazta meg.

A magyar múltról egy másik műve is szól. A Fáklyaláng című drámája  Kossuth és Görgey összecsapását dolgozza fel. Illyés rokonszenve Kossuthé, mert az igazi forradalmár bukásában is fölébe kerül a megalkuvónak.

A moralizálások gyakoriak drámáiban. Ez a gondolat jelenik meg a Tiszták című művében is, ahol a XIII. századi eretnekek önkéntes máglyahaláláról ír. A jogaihoz ragaszkodó kis közösség erkölcsi helytállását fogalmazza meg. Az elpusztult kis népről a még élő népeknek kell a tanulságot levonniuk, mert a legjobb ügy, a legszebb eszme is elpusztul árulással és erőszakkal, és „a lánghalál csak a legendákban fényes” – ahogy az albigensek püspöke mondja a darabban. Ezért is nevezhetjük Illyést az identitásrétegezettség kihámozójának.

Illyés szerint is a világban az írók és politikusok harca folyt mindig. Nálunk a változásoknak elsőként az irodalom ad helyet, ezért is mondta Kádár, hogy az írott sajtó rögtön a puska után következik, és úgy is kell viselkednie. Ő a politikában a legkisebb egységek függetlenségének a híve volt, de a szellem dolgában a legnagyobb egységeket helyeselte.

A baloldali gondolkodásban az írói állásponton volt, ami a hatalom gyakorlásától távol állt. Hiába származott a huszas-harmincas évek magyar szocialistáiból, kevés babér termett neki a szovjet rendszerben.  Amúgy Naplójában fanyarul írta, hogy ő nem tud olyan szocialistát, aki elismerte volta a másikat igazi baloldalinak. Naplójában felsorolta mindazt, ami a nagy író lelkületére jellemző. A naplóírás számára panaszkönyv volt a „leendő üzemvezetőség” részére. Nélküle a hatalmon lévők biztosabban ültek volna a helyükön. Aztán ezt igazolta is az idő a rendszerváltáskor.

Az idő, az öregedés is gondolkodásának középpontjában állt, ami dédapáinkhoz tesz hasonlóvá tesz minket.  Igen, meghalunk – írja, mert „a halál születésünkkor a magzatunk”. Biztos vesztésre vagyunk ítélve, de „emberhez méltón védekezünk életszeretettel társult bölcsességgel.” Az elmúlásról Kharon ladikján című időskori esszé-regényében vall, miközben az öregedés tüneteiről elmélkedik. Írásaiban, érzéseiben ott van nála is Berzsenyi vízjele. Az öregkor ugyanúgy cserél az ember lényén, mint a kamasszá érés, hiszen a világ örök körforgásban létezik: „A hajnal vége az alkony, a tavasz őszbe torkollik”. A halált el kell fogadni, és az öröklétért nem lehet imával harcolni, csak a tevékenység segít.”

Melankolikusan említette, hogy a mi keresztény-zsidó kultúrkörünkben a szenvedő halált tartjuk az igazinak. Ezzel szemben a görögök gondolkodásában az öregkor és az elmúlás idillikusabb volt, hiszen nehéz az emberáldozat érzésével megbirkózni. Ez közelebb állt habitusához.

Illyés otthon volt a lehetségesben és a lehetetlenben is, képes volt áthatolni mindenen, ami körülvette őt, képes volt együtt élni a szükségszerűvel. Több számára ellenséges társadalmi renddel gyűlt meg a baja, de arra törekedett, hogy neki legyen igaza a démonival szemben. Az ő korában is az volt a fő cél, hogy rá kell szedni az ördögöt, ahogy azt már Goethe is megkísérelte Faust drámájában. Számára is ez lett az emberi, költői és társadalmi értelemben vett szerepe, igazolva, hogy a „bátor jutalma a könnyű halál”.

Szembenézett az ellentmondásokkal, jól ismerte a maga világát. Gyakran hívta fel a figyelmet a szomszédos országokban élő magyarok hátrányos helyzetére, hogy iskoláinkat sorra bezárják, háttérbe szorul az anyanyelvi kultúra, és erőszakos asszimiláció zajlik. Vállalta ennek képviseletét még akkor is, ha tudta a kádári-aczéli világképtől ez eltér. Erről írt a nyugati újságokban megjelent Hajszálgyökerek című publicisztikájában a hetvenes években.

Illyésnek nincs mitológiája, de van legendáriuma. Ápolta, építette Petőfi kultuszát, a magyarság történelmét és nyelvünket. Épületes olvasmányoknak szánta legendáit, amelyeknek a társadalmi ok-okozati összefüggések felfedezése volt a célja.

Pesttel különleges viszonya volt. Nem bízott Pestben, mert úgy látta, nem forrt ki, nem állapodott meg, folyékony halmazállapotú, vásárszerű, útjainak, tereinek nincsenek végleges nevei. Úgy gondolta, természeti adottságai adják szépségét, nem a megépített terei. Számára is az ország vízfeje volt, ami miatt a vidék háttérbe szorult. Úgy vélte, Pest felszívja a vidéki magyarságot és a legrosszabbat hozza ki a keverékükből.

Tudta, hogy a legembertelenebb társadalmi viszonyokkal is megbékél szükségszerűen az ember, de azt is tudta, ha egy nép eltávolodik környezete szellemiségétől, akkor már csak a vérvonal vezeti őt, és előjönnek sámánjai és törzsfői. Tűzimádók táncolják körül a véráldozatra kijelölt szabadgondolkodókat.

  1. századi jelentős magyar versei között ott találjuk Illyés műveit. A Bartók és a Koszorú című versekben a magyar zene és nyelvünk dicsérete szólal meg, ami számunkra nem hangzavar, hanem korunk kifejezője. Mellettük kikerülhetetlen egy korszakot jellemző verse, az Egy mondat a zsarnokságról, amely a kommunisták szemében felért egy hadosztállyal. A vers 1950-ben keletkezett, de csak 1956-ban, a forradalom végnapjaiban jelent meg az Irodalmi Újságban, aztán itthon évtizedekre az asztalfiókba került. A ’89-es rendszerváltás keltette életre újra, és vezette vissza a köztudatba, hogy ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Napjaikban már az ’56-ról szóló ünnepségek műsorának állandó szereplője, a Himnusz és a Szózat között évről évre hallhatjuk.

Azt vallotta, az író csak író legyen, így lehet a legnagyobb erkölcsbíró. A legingerlőbbek számára is az események voltak, és ezekről írta vallomásait, bár nem tartotta elégnek regényes helyzeteket mesélni a történetekben.

A tömeg és a szellem kívánságait kívánta egyesíteni. Óvta magát a népszerűségtől, mert úgy vélte, annak „rádiumsugárzása megöli a termékenységet”. Szerinte az író mögött legyenek ott az írásai, és mint „hű,  kitartó különítményei masírozzanak mögötte tüzön-vizen át, az öröklétig.”

Illyés fürkésző és felismerő megfigyeléseinek tárgya az eleven ember, aki áldozatul esik  kora kiszolgáltatott viszonyainak, amelyet a szellem tisztasága helyett az elfogultság és a buta érvek vezetnek. Képes volt pontosan behatárolni helyünket a világ szellemi térképén. Jól adta meg a hosszúsági és szélességi fokokat, ahol magyarságunk létezik. Kitűnő diagnoszta, aki életismerettel és találó ítéletekkel rendelkezett. Elmélyülésre – a benne egyre inkább növekvő – iszonyata is serkentette. Számára a tragikum az volt, amikor Isten hibázott.

Nem voltak illúziói, ezért is sorolt műveiben „megsebzett sírköveket”,  és ezért is gondolta úgy, hogy errefelé mindig a legnagyobb feladat szépen meghalni.