Novák Imre: Saját köreinken túl

 Horváth Zoltán kiállításáról

Sok minden történik körülöttünk, valamire odafigyelünk, valamire nem. Az igazán fontos dolgok próbálnak titokban maradni. A háttérben lejátszódó folyamatok határozzák meg életünket, a helyszín ugyanaz a szereplők változnak, míg a beavatottak, csak mosolyognak…- ezzel a bevezetővel fogad minket Horváth Zoltán a Szimplakertben megnyílt Titkos Varázslótalálkozó című kiállításán.

Budapest szívében, a Kazinczy utcában, a Bulinegyedben, illetve a kultúra utcájában található a Szimplakert elnevezésű exbérház. Az egykori középosztálybéli lakók helyett, és a földszinten működő üzemek után fiatalok foglalták el az üresedő, lebontásra ítélt házat, amelyet civil összefogással megmentettek a lerombolástól. Óvásuk eredménnyel járt, újjászületett a terület, és most Pest egyik kuriózumaként keresik fel a külföldiek és a magyarok délutántól reggelig, illetve hétvégenként a termelői piacát.  Egymásra csúsztatott korok tárgyai teszik mesebelivé ezt a házat is, mert a környéken ebből a szokásból, udvar- és szobabelső elrendezésből, stílusból divat, illetve szokás lett.

Az alaphelyzet az, hogy az egész ház egy vendéglátóhely. A berendezés már önmagában is izgi. Székek, néprádiók, egykori feliratok, bolhapiaci csecsebecsék, kanapék, fotölyök, priccsek, sámlik, kerevetek, hokedlik, komódok, asztalok, iskolai padok, ugrószekrények várják a szórakozni vágyó úri közönséget, és adnak otthont Horváth Zoltán festményeinek. Itt minden színes. A képeket falfirkák, ábrák, szövegek veszik körül. Horváth Zoltán a részletezés mestere. Legyen az egy arcról leolvasható sorsminta, vagy városi épületek díszeinek íve, hajlata, vagy az előttük tébláboló vagy haladó figurák egy-egy gesztusa. Nála nagyon jól csúsznak a színek, mutatva a tér tágasságát, de foltjai jól le is tudnak ülepedni, kis folyókat, csatornákat képezve egy-egy nagyváros utcáján, vagy valahol egy országúton a sivatagban. Olyan messzire visz minket, hogy rálátunk a tájra, látjuk a város és környéke részleteit, hol madár alakú hajóról, hol hal alakú léghajóról.

Horváth Zoltán tanárember, aki a közigazgatásba is tett kitérőt, de leginkább a gyerekek között érzi jól magát, szereti, ha együtt festenek, és megbeszélik miért szép egy-egy festmény, szobor, és mivégre vagyunk a világon.

Világunk, környezetünk filmkockáit festi, rajzolja. Ő is a hetvenes évek űrgenerációjához tartozik, ő is az elektronikusan vezérelt, mozgatott világ alakja. Őt is örökre rabul ejtették a robotok, az űrlények. Ő is a képregényekben szereplő emocionális szuperhős-comicsok, és a Gyűrűk ura világában jár-kel otthonosan, ahol bármikor előugorhat egy rajzfilm- vagy képregény figura, hiszen bárkivel bármi történhet, hiszen mindig rendelkezésre áll egy csodálatos autóbusz, amivel bárhová elmehet, hogy egy mágikus, misztikus utazásról hozzon nekünk képeket.

Számára ismert kulturális közegben állított ki Horváth Zoltán. A sokszínűség az igazi közege. Szívesen mutat nekünk keleti tájakat, japán várost, aztán amerikai utcákat, hegyeket, kanyonokat hosszú országutakkal, hátha mi is odakívánkoznánk, hátha ott maradnánk, ha már ő visszajött az amerikai álomból.

Horváth Zoltánt az érdekli a legjobban, hogy ellásson a földtől az égig, egyik dologtól a másikáig, egyik várostól a másikig. Érti a képzőművészeti ábrázolás legfontosabb eszközét: az illúziókeltést. Szemügyre veszi a földi világot, és ahol nem elég szép, átfesti. Nem idealizál. Életünk tájaival, tárgyaival egyszerű őszinteséggel játszadozik, sehol semmi borzalmas, néhány szomorú lánypillantást leszámítva. Képei világában erre-arra járunk. Világok közt lépegetünk.

Belépve a házba, a tárlatra, ne gondoljunk valamiféle múltba menekülő, nosztalgikus vágyakozásra. Nincs itt semmi, ami a komcsi világ visszasírásáról szólna, inkább a jövőről szól itt az élet és a szabadságról, mert untig elég, ha az időjárás viszontagságainak ki vagyunk szolgáltatva.

A Szimplakert védjegyévé váltak a Horváth Zoltán művészetéhez közelálló alkotók. Itt otthonra leltek a vén falak romos szobáiban, gangján, udvarán.

*Első közlés