Oláh Tamás versei

Terminus

Mellkasod összeszorul.[1]

Levegőt alig véve
magzati pózba görnyedsz.
Magányod mélye,
az aszfalt, az olaj
szaga kering köréd.

Haragod ellenük vétek,
de többé eltitkolni nem tudod.
Hátadon fekszel. Könnyedet nyeled.
Talán nem vesznek észre
– villan a remény fel benned,
de egy jeges hang
minden súlyt leold rólad
Ott lapul! –
mutat vadászó üldöződ rád,
s gyűlöletének lehelete
eléri arcodat.
A silány jelszó nyelvet öltve
nyílik ki benned.
„Töröld el a határokat!”
Húr pendül a sokaságból.
Akaratuk ránctalan kisimul.

Jól táplált karok ragadnak meg.

Élesre köszörült céljuk

szikrázik a fényben.
Vad röhögések közben
vonszolnak
az aréna közepére.
Megadás feketén fut sebedből.
Állatsorba térdepeltetnek.
Megvetésük vértezi fel
cselekedetüket.
Kívülről nézed magadat,
egy abszurd tragédia
szereplőjét látod,
aki a végszóra vár.
Még hallod saját lélegzetedet,
érzed véred ízét a szádban.

Épen maradt szemeddel

még látod a téren

a határkövek istenének[2]
torzulva is ragyogó
szobrát. Sziluettje mögül

izzón süt szemedbe
a Nap.

[1]     Versem megírására L. Obertone Gerilla című regényének egyik jelenete késztetett.

[2]     Terminus, a rómaiak hite szerint, minden határkőben lakozó istenség.

*

Orlando

A gyenge fény elém vonja
derengőn testem friss mását.[1]

Háttal a szélnek
gyönyörködöm új alakomban.
Erőt mutató szobrom
mozdulatai,

a jelen színeiben is,
visszaidézik
éjarcom előtti testi valómat.

A fák összefonódó
törzsei együtt növekednek,
a vihart kiálló erő
így gyarapszik bennük.
Ősállapotban maradt
másik felemmel,
magamat
felcserélve, vagyok képes
többféleképpen látni
az eget és a földet.

A  KETTŐSSÉG,
a lázadó és a feslett,
a szomjas ölelés és a sebző harag,
a vészes kalandokra hajszoló
gyulladt szemek,
és a félhomály nyugalma utáni sóvárgás,

a taszító és az ölelő
akaratok közötti ellentét
– kezdetektől bennem él.

Az egyik
falánk éhében a világot
dolgokká széthabarta[2],

a másik
az álom segítségével,

rögvest visszabillentette.

Ivarredőm a magzati
rajtvonalon
szaporodó sejtjeimnek még
kínált másik lehetőséget,

de a spirál-láncba
rejtett egyik dolog
a másikát[3]
,
szelíd erőszakkal

meghatározta,
s döntött arról,
milyen legyen bőröm,
szemem színe,
ahogy determinálta
azt is melyik nemnek
legyek a rabja.

Vágyak és kínok
tisztító vészein át,
versekkel szőtt álmodó életeben

külsőm lehet ragyogó,
vagy színehagyott,

feszes vagy fonnyadt, mindegy milyen,

dédelgetnem a legbelül élő
ikreimet kell,

Ha sír az egyik, nevet a másik,
bűnös zuhanás, büszke szárnyalás
váltják egymást.
Tudnom kell mit éreznek,
súgnak nekem.
Így él szilaj szövetségben

bennem a női és férfi elem,
és együtt szenved, örül velem
mind a kettő.

[1]     A vers címe és témája Virginia Woolf: Orlando című regényére utal

[2]     Weöres Sándor: A két nem

[3]     József Attila: Eszmélet

*Első közlés