Radnai István: Ösvény az utca végén

Amikor belépek a kapun, látszik, hogy megismer, azokat is, akik mögöttem jönnek. Az idegent, is, aki nem családtag, de autóval lehozott.
Lehozott, hogy még egyszer lássuk a mamát. Kilencvennégy éves valami kürtőfélét, talán tölcsért tart a füléhez, megismeri hangokat. Talán a kertkapu nyikorgását hallotta volna meg? Vagy árnyékok futottak át előtte? Nem, az nem lehet. A nap a mama háta mögül süt. Őszi és sápatag, ha egy vékony felhő eléje terül, éppen csak ezüstös. Ösztön. a természeti népek ösztöne a nagy magyar Alföldön éppúgy működnek, mint valami szigeten. Távoli szigeten, távoli népeknél, akik távoli időben élnek a jelenben.
A csirkék nem jöhetnek ki, ezért a lécek közül figyelik a mamát.
– Micsoda dolog! Nem hozza a kocára vágott kenyérhéjat – kotyogják. Ez még nem tyúkhang, nem is kukorékolás.

Felriadok. A mama áll az ágyam mellett. Köztünk kétszázharminc kilométer, három átszállás. Ritkán pöfög arra az egyetlen motorkocsi. Csak a sínek fénylenek az őszi gyengélkedő napfényben.
– Történt valami? – kérdezem, mintha volna, aki válaszoljon.
Beülünk a kocsiba. Megállunk a kapu előtt, de nem egészen. Kicsit távolabb a poros utat benőtte a fű. Kocsis nélkül robog a ló, valami összetákolt kocsit húz, rángat. Se nem szekér, se nem és se nem. Vagyis nem tudom, mi, de gumi kereke van, a lőcs megkenve, nem nyikorog. A ló csak vágtat. Az árok kishídja megdobja a kocsit, legurul egy fületlen korsó, most vesztette el a fülét. Utána puhán, puffanás nélkül a kocsis, a kocsi bebicskázik, a ló hátrahőköl.
Ez nem az a kapu, gondolja magában. És az ember máris a kerekek alatt. Nincs, aki kiszaladjon, ez az utca vége. Csak öregek lakják, az utolsó házon túl a temető. Végül valami leány jön ki szemből, kiderül, hogy a postás. Az embernek még hörgése sem hallatszik. Átaludta magát a másvilágra. a fekete mén toporzékol. Kifogják. Habzik a szája. Vizet hoznak egy vödörrel, rálöttyintenek az öregre, a kocsisra, aki ember volt még öt perce. A kocsi a kerekein áll, a rúd mellett a ló helye. Megitatják a lovat, az öreg nem mozdul, kár mindet kiönteni.

A kapu újból nyikordul, a mama a botjával integet.
Miért nem kerülünk beljebb, mi olyan sürgős. A mama nem szólt, mi csak gondoljuk, mintha ezt mondaná.

Közelebb megyünk a kapuhoz. Most megszólal:
– Hol van a piros autó, amivel a múltkor jöttetek?
– A piros autó? – most figyelünk fel arra, hogy az idegennek új kocsija van. Észre sem vettük. Féléve hogy mindig jön, hoz valamit a házhoz. Hogy milyen kocsival? Lada vagy Volkswagen? Minden esetre nem piros.

A mamának hályog van a szemén, modern nagyothalló készüléke van, szemüveg szárába építve.
– Eladtam vagy egy éve – szólal meg az idegen, aki nem családtag. Éppen ráért, még nem ért véget a nyár, a szabadság. Most a hátunk mögül, rézsútosan süt a nap. Előkerül valami csomag is, meg egy sportszatyor. Bemegyünk, egészen a tornácra. Az idei csirkék kisebbek, a nyakukat is kidugják a lécek közt.
– Szóval, eladta a piros kocsit – szólal meg a mama.
– Megmutat egy új fényképet a falon.
– Az ükunokám!
– Isten éltesse, Mama! – mondjuk és átadjuk a csomagot. Meleg ruhadarab, kendő a vállára. Felpróbálja, mintha a színét nézegetné a tükörben, ott ahol nincs is tükör.

A mama kilencvenöt éves. Születésnapja van.