Smelka Sándor: Ruhestein

Mint oly sok minden, Ruhestein is a te ötleted volt, mert egyszer csak azt mondtad nekünk, ha már itt a tél, ez a sötét január, menjünk egyet síelni, de én ódzkodtam ettől, mondtam, hogy az életben nem síeltem, és ami téged illet, szóval, ami téged illet, nem hiszem, hogy Názáretben, Galileában vagy máshol, ahol megfordultál, lehetőséged lett volna téli sportokat űzni, de te csak mosolyogtál, bevágtál a kocsiba engem meg még Jánost és Jakabot is, és végigautóztunk a behavazott Fekete–erdőn, és amikor kiszálltunk a kocsiból, felnéztem a hegyre, arra a nem is olyan meredek lankára, a ruhesteini sípályára, ahol vidáman, lelkesen csúszkáltak az emberek, az egészet olyannak láttam, mint Jákob lajtorjáját, ahogy fel-le járnak rajta az anorákos angyalok, és azt mondtam, hogy oda én fel nem megyek se gyalog, se sível, se sehogy, inkább – ha már tél van – csinálhatnánk hóangyalokat, ami bevallom kétségbeesett és némileg banális ötlet volt tőlem, de te csak mosolyogtál és azt mondtad, hogy azért talán egyszer, csak egyszer meg lehetne próbálni, mert higgyem el, szép odafent a hegytetőn, és nagyon klassz lesz lecsúszni a mélybe, meglássam, estére már élvezni fogom az egészet, és én megnéztem magamnak a fenyőket a tetőn, milyen egyenesen állnak, milyen hófehérek, hiba lenne nem megnézni őket közelebbről, és valóban úgy volt, mert karon ragadtál, belöktél a síliftbe, fent kilöktél onnan, és máris ott álltunk a fenyők tövében, alattam zsivajgott a mélység és nekem fogalmam se volt róla, hogy jutok le élve addig a kedves kávézóig, ami lent várt rám a völgyben, pedig nekem nem volt más vágyam, csak odabent ülni a melegben, inni valami kapucsínót vagy ne adj Isten bort, enni valami pékárút vagy esetleg kenyeret, majd amikor a legnagyobb csodálatomra János és Jakab vidáman, gyerekes örömmel belevetették magukat a sípálya forgatagába, akkor egyedül maradtunk, és te tanítani kezdtél, mondtad, hova helyezzem a testsúlyomat, hova nem, mondtad, mikor forduljak balra, és én akkor elfordultam jobbra, mondtad, hogy mikor forduljak jobbra, akkor én szépen, őszintén, nagy igyekezettel elfordultam balra, és így óvatoskodtunk le a hegyről, arról a semmi kis lankáról, a ruhensteini sípályáról, talán félórába is beletelt, mire leértél velem, és akkor, ott az első kör után, még vacilláltam a kávézó és a sílift között, de te újra belöktél a liftbe, fent újra kilöktél, és kezdődött elölről minden, az esetlen bénázás a lécekkel, a lankával, a bottal, a testsúllyal és minden egyebekkel, de a végén igazad lett, mert néhány óra múlva már arra csúsztam, amerre én akartam, nem is estem el minden második forduláskor, ráéreztem a síelés ízére, lelkesen róttam a kanyarokat, és mohón furakodtam a sílifthez lent a völgyben, és akkor egyszer csak ránk alkonyult, a hanyatló nap utolsó sugarai fent értek minket a hegytetőn, és olyan fény árasztott el mindent körülöttünk, amit ritkán látni, vérzett a fenyves mögöttünk, vérzett a hó a lankán, véreztek a környező csúcsok, ránk vetült Isten euforikus fejgépe, és mi csak álltunk ebben a színeváltozásban, és ahogy csorgott arcunkról az alkony fénye, én azt kérdeztem megrészegülve, mi lenne, ha ideköltöznénk, ide fel a hegyre, erre azt mondtad, nagyon unalmas lenne, majd elrugaszkodtál, és lesiklottál a völgybe, mi pedig ott maradtunk némán, János, Jakab meg én, pedig ezt a hegyen lakozást mi igenis komolyan gondoltuk, mert ott akartunk élni a hófehér fenyők között, az isteni fejgép megrészegítő fényében, és mindig látni akartuk ezt a színeváltozást, a vérző havat, a vérző fenyvest, ugyanakkor te is komolyan gondoltad, hogy unalmas lenne itt maradnunk, mert este – egy kapucsínó után – bezsuppoltál engem, Jánost és Jakabot a kocsiba és elindultunk ki tudja hova, az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy haza, mindenesetre le a hegyről, egy olyan helyre, ahol talán kevesebb a fény, ahol talán nincs hó, szóval mentünk, és a kocsi hátsó ablakán keresztül úgy néztük a hófehér, szálegyenes fenyőket, mintha utoljára látnánk őket.

*Első közlés