Mert folyton hajnalt akar, vörös tetőkön ezüst delet, mégis járja minduntalan, mint alkony az utcát, mint szürke halál a teret. Őrizne néma folyópartot, hidat mely összevarr, cipel, hogy cölöpjein mindig álljon, hullámai alatt a távolságot temesse el. Elalvás előtt érik az árnyék, ahogy feketére keseredik a fán felejtett meggy. VégülTovább…

egy kicsit túl nyafogós voltál a szemed kert benne szentjánosbogarakkal a közepe vízesés aljára ejtett fehér kövekkel mellém bújtál az sem számított hogy a reménynek szárnya nőt furcsa érzésekből apró tintapöttyökkel óvatosan kisurrantál csak egy lepedőben pőrén kacagva puha talpakon és én csak vágytam utánad e bolond világ alól emlékszelTovább…

Szerelmünk könyvének pergő lapjai tintába zárt betűillatot lehelnek arcomra, és ahogy tiszta lélekkel homlokom neveletlen hajtincseibe fúlnak, megidézik remegő ujjaidnak bőrömön elhaló, finom érintését. Rövid a gyász, mert türelmetlen vágyaink ősi, pajzán rézkarcokat nyomnak a szűz papírlapokra, s mint fehér lepedő mély ráncaiból a por, kimondatlan gondolataink hátsózsebeiből úgy rebbennekTovább…