Windisch József: retsziger ólánozer

 

A kisvárosi templom jótékonysági orgonakoncertje épp csak elkezdődött, amikor H. már meg is bánta hogy eljött. A kényelmetlen pad, amelynek talán az lehetett egykori asztalosmestere által meghagyott küldetése, hogy jótékonyan figyelemre sarkallja a hajnali miséken üldögélő jámbor, de aluszékony öregasszonyokat, most lehetetlenné tette az elmélyült odafigyelést. A zene élvezetét H. amúgy is leginkább otthoni heverőjén egy fejhallgatóval tudta elképzelni, így már arra is erőszakkal kellett rávennie magát, hogy legalább megpróbáljon néhány morzsát elcsípni a jóravaló kántor és a fonák helyzetért végképp nem hibáztatható ismeretlen komponista közös produkciójából. A lapockájába nyomódó támla, a kissé áporodott templomszag, valamint a gyér hallgatóság ellenére az utolsó pillanatban valamiért épp mellette helyet foglaló, orrán félálomban is időnkét jóízűeket szippantó kövérkés ember asszociációk bonyolult láncolatán keresztül gondolatait minduntalan a munkájához terelte. A cég igen rázós időszakot élt épp, a zűrös ügyfelek, a görgetett tartozások, a határidők mind-mind lerázhatatlannak tűnő teherként nehezedtek H. vállára. Mindez ráadásul a családja mindennapjait is folyamatosan mérgezte, már attól lehetett tartani, hogy választania kell a kettő közül.

És ebben a pillanatban történt valami. Az orgonasípok egy fúgatéma variálása során egyre mélyebb és mélyebb tartományokban szólaltak meg, amikor váratlanul félelmetes erejű hang vegyült az addig kiszámítható dallamba, amely hang azonban mégis elképesztően harmonizált a muzsikával, s olyan mesterien illeszkedett a hangzásba, olyan tökéletes ütemezéssel szűnt meg, hangzott fel ismét, hogy kisvártatva újra elhallgasson, szinte fájó űrt hagyva maga után, hogy ilyet emberi elme nem képes alkotni. H-t egyszerűen letaglózta a természetfölötti hatalmat sugárzó jelenség. Libabőrös lett, mellkasából soha nem tapasztalt boldog remegés szakadt fel, hogy azonnal szétterjedjen egész testében. Tagjai elgyengültek, és miközben érezte, hogy semmivé válik, hogy feloldódik a freskók és az oltár uralta időtlenségben, hogy minden, ami addig fontos volt, mostantól visszavonhatatlanul érvényét vesztette, sóvárgó vágyakozással várta, hogy újra felhangozzék a csoda. A motívum és vele a hang még háromszor tért vissza, és H. mindvégig tudta, hogy az orgonán keresztül maga Isten szól hozzá, érinti meg és gyúrja át.

A koncert véget ért, a felszabadult közönség sietve szétszéledt, csak H. ült még a padban. Aztán lassan kiegyenesedett, és félig öntudatlanul letörölte arcán végigfolyt könnyeit. Gyerekkora óta nem sírt, e mozdulat hatására végre föleszmélt. A padsorok között egyre gyorsuló léptekkel haladt végig, a templomkapuban elé tárult a tavaszi este, könnyűnek érezte magát és ellenállhatatlan, boldog nevetés tört rá.

Eközben a karzat nyikorgó falépcsőjén leért a láthatóan megkönnyebbült kántor. Fülében még visszhangzott a visszafogott taps, de azért volt némi rosszallás a hangjában, amikor megjegyezte az őt a kapuzárással megváró plébánosnak, milyen szégyen, hogy még mindig nem sikerült megjavíttatni az orgona rezonáló regiszterét. Lassan közröhejjé válik a principalbass sípjainak minden megszólalása.

Hogy mi lett volna, ha H. meghallja a kántor zsörtölődését, nem lehet tudni. De H. új emberként, új tervekkel ekkor már messze járt.

*Első közlés