Zimán Hajnalka: Édesanyámnak…

Édesanyám, tudom, mindig
jót akartál nekem.
Mióta elmentél árva
lettem, gyökértelen.

Te már, égi réten gyüjtöd
csokorba emlékeid,
mindent feledve, életed
fájdalmát, könnyeid.

De itt maradtam én, és az
összetört szívem, lelkem.
Foltoztam, ragasztottam, és
sós könnyem csak nyeltem.

Mély űrt hagytál magad után,
még feldereng arcod.
Látom, foszló kontúrjaid,
ma is érzem harcod.

Az asztalnál a tányérod
kongott, üresen állt.
Kérdeztelek, te nem eszel?
Nyugtatott, csak imitált.

majd később, de nem volt később.
Aztán sztrájkoltam,
ha te nem eszel, akkor én sem,
az ebédet toltam.

Sokszor hajoltál az ágyam
fölé, hűtve lázam.
Meghálálni sosem tudom,
majd az égi nászban

vagy, ha álmomban rám találsz,
megköszönöm százszor,
bocsánatot kérek drága
édesanyám, ha párszor

megbántottalak, sajnálom.
Köszönöm, hogy gondoztál,
nagyon szerettelek, és fájt
mikor egy nap elhagytál.

Édesanyám a hiányod
pótolhatatlan,
mélységes gyász, elvesztésed
leírhatatlan.

Anyák napján köszönteni
temetőbe vonulok,
virágcsokrom elhelyezve
sírhantodra borulok.