Ábri Pacl Judit versei

fűsarj

– ugye meredek?
kérdezte a megszületendő

– ne félj megóvlak
bújj el – válj láthatóvá
ahogy átörökítitek
egymás szakadékait
júdásnyi gyilok
amennyit láttok belőle
annyival háltok
de ez itt égbolt
óezüst vérfolt
mangánkék lombkoronán
a föld
a zöld
.
– nem lakom sehol
kapaszkodom mint fűsarj
a rézsűk fölött

– ne félj megóvlak
a tisztánlátástól
megfosztott odaadás
megtelik nyűggel

hörgő
vonagló
szün-jel

hajszálrepedés tágul
a törhetetlen kötőanyagán
ami élni hagy
a vízszintes
a függőleges
a megvetemedett
meszelt farost
az ég…

*

a szerelemről

tanulható
így hallgatni a szerelemről
a szemtanúról osztatlan térben
monolit versben megbúvó
kőrács-meander-írás
egy van
az összes többi nincs
a még egy meder
a még egy partszakasz
a folyó
partra veti saját medreit
a földlakó
ostorcsapás alatt
ostoros

egy van
az összes többi nincs
ébenfekete ragyogás a szerelem
hogy szomjúhozik
időmás emlékezet

a mostban dobog
a majdnem ketten
a mostban dobog
a majdnem

*

szamszára

hiába vágtat
hiába herdál
hiába múlik

jóvátesz
megtermékenyít
felmagasztal a
tehertétel

kiárad a hegy
a megdönthetetlen
elhárít megejt
saját mosolyom eklipszise
idegen arcaim körül
nem baj hogy feldúl
az ismeretlen ingovány
az átkötések színrevitele
meghalni jövök
születni visszalépek
hogy ölemben sírjon
a megszűrt érvénytelen
rostaszemein megtapadt
szamszára-villám

lobogó tűzben
kiáradt kehely vagyok
folyékony úton
folyékony füstszál vagyok

hiába vágtat
hiába herdál
hiába múlik