Asperján György: Bocsáss meg, édesanyám

Akkor kellett volna megölnöm, 
mikor egyszer láttalak meztelen,
a nagy konyhakést beledöfnöm
hasadba, mely volt számomra verem.

Megölni, s vérben elszaladnom
túl a léten, túl a csillagokon.
Miattad könnyekre fakadnom,
ahogy sírásban telt gyermekkorom.

Ott kellett volna kitörölnöm
a lelkemből, lúgozni agyamat.
Iszonyattal vágyban pörölni –
a látvány után bűnnek ez maradt.

Vagy dühvel felrúgni az urnád,
mikor búcsúzott az öt gyereked,
fehér szájjal ordítni kurvát,
hogy végső utadon kolonc legyek. –

Édesanyám, mért nem szerettél?!
Mért nem simogattad az arcomat?
Te az uraddal megverettél.
Vérzett a szám, csikorgattam fogat.

Nélküled, mint az állat, éltem,
öreg arcomon bajos könny folyik:
elfogyva, kitaszítva, térden!
És már soha semmi nem változik. –

Édesanyám, kérlek, bocsáss meg!
Bocsásd meg, hogy lettem és mindenért!
Bocsásd meg, hogy léted hiány lett,
s nézd el, hogy a hiányod szívet ért.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük