Cs Nagy László versei

…nem marad időm

Hordozom túl a fellegen
mit itt kéne szebben akarnom,
a hold bámul rám, meztelen
szívemet karomra hajtom.

A holnap tegnapba temet,
ki hal ennél ezerszer jobban?
szóval feltépett földemet
látom égmagas, hűlt halomban.

Léptem nehéz útra bocsát,
ingem csak játéka a szélnek,
hogy’ vétkezhettem ekkorát,
hogy súlyos-súlytalannak mérnek?

Minden szó lelkem bocskora,
lábnyoma az égő valónak,
az álmok hideg homloka
borul szememre takarónak.

Nézem a lemálló plafont,
jóságom árnyékai jönnek,
míg a fény magamból kibont,
nem marad időm sem a csöndnek.

*

Csak pont

Kolonca lettem nézd a tájnak,
míg telt időben hempereg,
rég elfeledt’ dobozban várnak,
vad hegytetők és tengerek.

Világot rajzol Isten ujja,
köröttem kemény burkokat,
szemem a sötét éjre hunyja,
megáll a szédült mozdulat,

megáll az ég, és újraalkot,
legyőzve hinni nem lehet,
éles kontúrban ott az arcod,
napfénybe mártott halk ecset,

már hajlong a nád, az ég, a tó,
a színek épp egybeforrnak,
pont vagyok, ki sem mutatható,
a táj cipel még koloncnak.

*

…önkereszt

Csak élünk behunyt szemek között,
két pillanat ha összeérhet,
foltozgatjuk ami eltörött,
hagyjuk a lecsöppenő mérget

halovány arcunkon lefolyni,
és az önérzet csúszik térden,
sután próbáljuk eltitkolni,
hogy kicsit meghalunk egészen.

Lelkünkben fosztjuk ki a napot,
a múltat röptetjük a szélben,
míg az elpárolgott illatot
beszívjuk, horpadásnyi-mélyen.

Tompán, már észre sem vesszük,
küszködve feladjuk önmagunk,
ablakunkat sötétre festjük,
s vádlón csak befelé hallgatunk.

Talán elbújt mögöttünk Isten,
-daloktól megfosztott, néma száj –
keze sem mozdul, hogy segítsen,
mindünknek csak önkeresztje fáj.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük