Egervári József: Trombitavirágok

Hosszasan nézegette kezeit, úgy tűnt, mintha megvastagodtak volna ujjai. Az öregség, igen, ő lehet a felbujtó; azt mondják, minél idősebb az ember, annál bölcsebb (és annál csúnyább!, vágta rá azonnal); nem ízlett neki a sütemény, pedig látszólag kívánatos cukrászremeknek tűnt. Már a szépségben sem lehet bízni.
Egy maszatos arcú kölyök állt meg a cukrászda nyitott terasza előtt, mozdulatlanul bámulta a falatozó, beszélgető, nevetgélő vendégeket.
– Hagyjál már, leég a hús – mordult fel nevetve az öregasszony. – Tízévesen már a lányokat ölelgethetnéd és puszilgathatnád.
– De ha meghalsz, már nem tudlak ölelgetni és puszilgatni – vágta rá a fiú, őszinte fájdalom mart tekintetébe.
– Jól van, ne temess még. Megvárom, amíg ember leszel – simogatta meg arcát nagyanyja.
Olyan volt, akár ez a kölyök a terasz előtt, örökké csak vágyakozott, álmodozott, és egyre több mindenről lemondott. Amikorra ember lett, szinte már nem volt miről lemondani. Az élet adott és elvett, ígérgetett és gúnyolódott. Ember lett, de nem ment vele semmire. Embernek lenni a mai világban nem több mint gőgös úri (vagy nincstelen, szolgai) huncutság, valaki mindig megfizeti az árát. Többnyire nála kötött ki a számla.
Nem mozdulni, nem gondolkodni, nem cselekedni, akkor nincs baj, okította a fiatalabbakat, persze, senki nem hallgatott rá. Vén bolond, súgtak össze a háta mögött, eljárt felette az idő. Őt senki sem ölelgeti, senki sem aggódik, hogy meg fog halni, senkinek az íróasztalán, falán nincs fotó róla, mintha nem is létezne. Persze az álmokat hiába fűzi rabláncra az ember, hiába temeti el nagyon mély gödörbe, hol már gumicsizmát kell húzni a feltörő talajvíz miatt, hiába szerkeszt rávastag vasbeton tetőt, az álmok, akár a narancsszín trombitavirágok, kibújnak a földből, nincs előttük akadály.
Egyik nap leült a zongorához, megvastagodott ujjai már nem mozogtak olyan jól, mint régen, a blues óvatosan, néhol darabosan hömpölygött; belátta, tévedett, nem mozdulni, nem gondolni, nem cselekedni a legrosszabb megoldás: sehonnan jön az ember, sehová megy, semmi nem történik, kaján vigyorral képén elrohan az idő.
– Ettél már? – kérdezte a maszatos arcú kölyköt.
– Tegnap.
– Akkor gyere. Szereted a pizzát?
– Nem tudom. Még soha nem ettem.
Intett a pincérnek, rendelt egy pizzát, extra adag feltéttel, sok tarjával, sonkával, kolbásszal, sajttal, a fiút elküldte a mosdóba, hogy mossa mega kezét és az arcát. Gyorsan visszatért, még mindig koszos volt a keze, az arca, a füle. Együtt mentek vissza, segített neki tisztálkodni, alaposan, sok folyékony szappant nyomott a kezére, a végére egészen emberi kinézete lett.
A fiú két szelet pizzát hagyott meg, rá sem nézett, csak mereven a tányér szélét bámulta, nagy falatokat harapott, gyorsan összedarálta egészséges fogaival, nyelt, aztán ismét harapott, darált, nyelt. A pincér letette elé a hideg őszibaracklét, megragadta a poharat, két kézzel. Mohón ivott.
A férfi mosolyogva figyelte, türelmesen ücsörgött vele szemben, fogalma sem volt arról, miért etette meg ezt az ismeretlen gyereket. Holnap mi lesz vele? Ad neki enni valaki? Utcagyerek lesz örökké?
– Elég volt?
– Elég – bólintott a fiú.
– Nem gondolod, hogy illene megköszönnöd?
– De. Köszönöm.
Nehezen indult a beszélgetés, a fiú olyan volt, akár egy kőszikla, erős, mozdíthatatlan, durva, lassan nyílt meg. Azt állította, nincs apja, csak anyja, aki állandóan dolgozik. És két húga van még. Kicsik. Mindig nyafognak. És sírnak. Mindig csak ennének, de alig van mit enni. Szinte csak az óvodában és az iskolában.
A férfi a pincérrel elcsomagoltatott egy másik pizzát és többféle süteményt is.
– Ezt vidd haza, etesd meg a húgaidat. Hagyjatok édesanyádnak is.
– Holnap is itt lesz? – kérdezte bátortalanul a fiú.
– Szeretnéd?
Csak bólintott, aztán szégyellősen félrekapta a tekintetét, és már futott is.

– Jól van már, összeroppantasz, kölyök, annyira ölelsz!
– Mindig ölelni akarlak, amíg meg nem halsz.
– Neked már a lányokat kell ölelgetned Dr. Karakas Dániel, nem egy öregembert.
– Nem tudok elég hálás lenni – nézett rá mosolyogva a fiatal férfi. – Te tanítottál meg rendesen olvasni. Te adtad kezembe a jobbnál jobb könyveket. Te tanultál velem, hogy az ellinkeskedett első négy osztály hiányosságait be tudjam pótolni. Te voltál az apám, aztán – amikor tizennyolc éves koromban válatlanul meghalt édesanyám –, te lettél az anyám is. Te intézted el, hogy testvéreim ne kerüljenek intézetbe, hogy én lehessek a gyám. Te segítettél, hogy elvégezzem az egyetemet, a jog ugyan nem a kedvencem, de mostantól már én tartom el húgaimat, én iskoláztatom őket, és amíg csak élsz, amikor csak tehetem, megölellek téged.
Az idős férfi elmosolyodott, nem akarta, de könnyes lett a szeme.
– Majd megtalálod, amit szeretnél, az álmok nem hagyják magukat, valahogyan, valamilyen úton-módon, mégha sok áttételen keresztül is, de utat törnek maguknak. Tudom, ez nagyon közhelyesen hangzik,de igaz.
Egyedül ücsörgött foteljében. Nem volt kedve olvasni, kint már a szürkület terítette szét köpenyét, az íróasztalán ott állt a fiú és két testvére fényképe. Nevettek. És csillogott a szemük. Lehunyta szemét, úgy érezte, narancsszín trombitavirágok törnek elő a falakból, a padlóból, egy lassú blues ritmusára táncolnak. Elmosolyodott. És már nem hiányzott semmi.

*Első közlés

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük