Fehér Illés műfordításai

Jasmina Topić Šaputanje – Suttogás

Šaputanje

Šta je svitalo mesecima? Pukotina ružičasta kroz
koju je najzad sevnulo sunce? I stotine trnaca
protutnjalo duž tela! – Mislim o tome dok sedim
na pesku, ulazim u vodu. U šaputanje. Nikad više
erotična lirska ekspresija, nikada slabija rima,
odgovori, njihova estetika. Zagledana u to
iščekivanje, svitanje, simbol višemesečnih
značajnih šaputanja. Lajtmotiv. Prati me.
To su ti snovi koji hoće da izađu iz polja spavanja,
kao da će odjednom postati stvarni.

Tako i mislim: nikada se ne skloniti sa sunca ili,
ne izaći iz vode, ne otići nazad u sobu u kojoj se lome
senke sa snovima, u kojoj se dugo šapuće…
Mmmm, uzmi… U sobi svaka fantazija oživljava
na način neshvatljivo nedorađen. Lepi se za kožu
iza neočekivane granice. To je platno na koje
pokušavaš da prilepiš, ne čak ni zvezde, već ono
što je preostalo, i buniš se što im, najzad,
nema mesta… u šaputanju. Onda i iz šaptaja –
više sliče uzdahu – pobegnu želje, i ostane soba.
Naelektrisana… prazna. I ko kuca na vrata, kao da
bez glasa izgovara: trpeza, je li postavljena?!

Tela koja fantaziraju uplaši svetlost…
Šta je svitalo mesecima? Nije li kroz tu pukotinu
sevnulo sunce? I da jeste, ko bi još uvek umeo da ga

prepozna? – Eto je, ta fantazija, živa i na javi!
Ulazim u vodu, tako odlučno kao da ću plivati
do samog ušća u najveće more. Tragovi krljušti
na koži podsete na prašinu iz fantazije.
Brzo zatim rasklimatanim tramvajem odlazim
u grad. Žurim, da sa tobom o tome,
u pesmi, porazgovaram.
Treba se potom vratiti, nazad, u sobu…

Zavibrira moblini telefon u 1 i 13 posle ponoći.
Upravo tu, dok duva noćna košava, možemo
dočekati i kraj – pepeo i prašinu grada. A i sveta!

*

Suttogás

Mi derengett hónapokig? Rózsaszín hasadék
melyen végre keresztültört a nap? És a testen
számtalan tövis robogott! – A homokban ülve
erre gondolok, a vízbe megyek. A suttogásba. Soha többé
erotikus, költői megnyilvánulás, soha rosszabb rím,
felelet, a művészet szemszögéből. Ezt a várakozást,
pirkadatot, a többhónapos jelentős suttogás
jelképét szemlélem. Vezérfonál. Kövess.
Ezek azok az álmok, melyek az alvás tisztásából akarnak
kitörni, mintha egyszerre valósággá válnának.

Vallom is: a napról sohase húzódj félre,
a vízből ne gyere ki, a szobába, ahol az álmokkal árnyak
keverednek, vagy sokáig suttognak, ne menj vissza…
Hmmm, vedd el… A szobában fel nem fogható
képlékeny formában kel életre a képzelet. Nem várt
határon túl tapad bőrre. Lényegében vászon, amelyre
nem is a csillagokat, azt, ami megmaradt, azt szeretnéd
ragasztani és lázadsz, mert annak végül is
nincs helye… a suttogásban. Akkor a suttogásból is –
inkább sóhaj az – eltűnik a vágy és marad a szoba.
Felvillanyozva… üresen. És ki kopog az ajtón, mintha
szótlanul mondaná: terített az asztal?!

A fellegekben járó testek riasztják a fényt…
Hónapokon keresztül mi derengett? Hát azon a hasadékon
nem tört át a nap? És ha mégis, képes lenne-e
valaki is
felismerni? – Íme, ez a képzelet, a valóságban is élő!
A vízbe megyek, olyan eltökélten, hogy egészen
a legnagyobb tenger torkolatáig úszok. A bőrön
a pikkelynyomok képzeletporra emlékeztetnek.
Rögvest ezután rozoga villamoson a városba
megyek. Sietek, hogy erről veled,
költeményben, beszélgessek.
Azután meg vissza kell térni, vissza, a szobába…

Éjfél után 1 13-kor megcsörren a mobiltelefon.
Pontosan itt, míg éjjel a kosava* fúj, megvárhatjuk
az végzetet is – hamuvá, porrá válik a város. És a világ is!

*kosava – az Aldunán uralkodó metsző, északi szél.

* * *

Gojko Božović Neznanac u noći – Ismeretlen az éjszakában

Neznanac u noći

Kada me je neznanac u noći,
Na hladnoj ulici
Po kojoj je vetar mrsio oblike,
Upitao dok mi je prilazio, žustro,
S velikim očekivanjima:
„Dobro, ko si ti?“
Morao sam da priznam:
„Ne znam ko sam ja,
Ni ko si ti.
Urazumimo se, čoveče!
Pogledajmo istinu u oči.“
Mogao sam da širim priču,
Da podelim objašnjenje
S njim s kojim ništa nisam delio,
Da ga nešto pitam,
Da kažem bilo šta,
Ionako sam imao utisak
Da je njemu pitanje važnije od odgovora.
Ali ne. Ništa od toga ne bi bilo
Iskreno, ni tačno,
Pogotovu ne u noći, bez svedoka,
Dok su naše reči bile jedini zvuci
Zamirućeg grada.
Nije bio iznenađen mojim odgovorom.
Kao da mu je laknulo.
Otišao je čilim korakom,
Kao da mi je ostavio neki teret,
Čak s nekom pesmom na usnama.

*

Ismeretlen az éjszakában

Mikor éjjel az ismeretlen,
A hideg utcán
Ahol szélkócolta alakok ballagtak,
Míg sietve felém jött és
Várakozással tele megkérdezte:
„És te ki vagy?”
Be kellett vallanom:
„Nem tudom, ki vagyok,
És azt sem, te ki vagy.
Ember, legyünk tárgyilagosak!
Nézzünk szembe az igazsággal.“
Nyújthattam volna a mesét,
Azzal, akivel semmit sem osztottam,
Megoszthattam volna magyarázatomat,
Kérdezhettem volna valamit,
Bármit mondhattam volna,
Bár azt éreztem
Számára a felelettől fontosabb a kérdés.
De nem. Ebből semmi sem lett volna
Őszinte, igaz se,
Főként a tanú nélküli éjben,
Ahol a haldokló városban
Egyedüli hang beszédünk volt.
Feleletem nem lepte meg.
Mintha megkönnyebült volna.
Fürge léptekkel távozott,
Mintha valami terhet hagyott volna rám,
Még talán dalolt is.

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük