Fetykó Judit versei

Távolodik

Már távolodik, csitul, és csukódik,
a többihez, a múltba berakódik…
Öntörvényű. Visszajön, majd ellebeg
Szeme, gondolata hol van, hol mereng?
Hitek? Tagadások? – valóság: a csend…
Rög koppan, magába zár e rend…
– fülbevaló, rubinja, csillogása
tán anyám emlékét magába zárta,
vagy az a díszgomb, apám ingujjából,
elmondhatná, miről hallgat a távol…
nagyanyám melltűje, benne ametiszt
(ma ki tűzne fel ily régi, ósdi díszt?…)
– barátnőm* ujján piros köves gyűrű,
az egyre fogyó, kicsinyke kis kezen…
… a lélegzet kihagy, a sóhaj sűrű…
szállni vágyik; a hajnal már odafenn
várja ózonkék palettát kínálva:
fesse meg az ez világot; s kiválva,
s nehézségi erőn túli rendszeren
ecsetje átsuhan földön, egeken…
Csitul, távolodik, lassan csukódik,
a többihez, a múlthoz lerakódik…
Vissza-visszatér, álommal ellebeg,
és marad a csend, a csend, a csend….

* G. Ferency Hanna író-költő (1926—2007)

***

Mindenszentek

Színes esőként a sárga meg barna
levél hull, ömlik aszfaltra, talajra,
kopott füvön a tarka levélpaplan
múló nyár, szín, játék az őszi napban.
Egyszerre zöld, rőt-sárga, rozsdabarna,
visszabomlik a levél az avarba…
Hull. Földre, avarba. Visszahull minden,
a mécsek ragyogják: nincsen már. Nincsen.
Forog, üt az egyéni idő-óra,
rákondul levélre, gondolkodóra…
és közben fel-feltámad a félelem,
a nincs, a megérthetetlen végtelen
dimenzió, az a végső, a másik,
mire tán csak a megfáradt agg vágyik…
s belül, tudva-tagadva elviselni,
hogy: „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”*
Fordul egyre a földi időóra,
rákondul a rosszra, és rá a jóra,
a van és nincs időbe belefordul,
érdektelen az, mi van itt, meg ott túl,
nem kell keresni, nem kell elviselni;
hogy „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”

* Babits Mihály: Ősz és tavasz között

©Albert László festménye
https://www.facebook.com/albertlaszloart/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük