Gulisio Tímea: Sirálykönnyek

Eddig nem tudta, miért hívják a Duna fehér szellemeit sirálynak. Azon a decemberi éjszakán a parton kényszerült hazasétálni, mert elment az utolsó busza is. Házak bámultak rá fekete szemüregükkel. Ásítva kapták be árnyékát. Nemrég költözött a fővárosba, alig ismert valakit. Úgy érezte, senkije sincs. Anyja a föld alatt, Apja kétezer kilométerre. Az utcán senki, csak a fagyos szél mardosott mosástól kinyúlt sapkája alá. Csak azért nem fakadt sírva, mert a könnycsatornája is befagyott. A csöndnél is rémisztőbb dolog verődött vissza a műemlékek faláról. Mintha vagy száz abortált gyerek sírna egyszerre a hideg fém műtőasztalon. Szirénák voltak, fehér reklámszatyrok a csontfájdítóan hideg halászhajón. Közelebb ment a vízhez. Bólya bólogatott, akár egy vízbefúlt ember feje. Sirályok keringtek fölötte. Röptük egyszerre lendületesen kaotikus volt, amilyen a bolygók mozgását bemutató makett. A madarakat is, mintha zsinórokról lógatták volna alá az égből.
A fiú némán állt a parton, még sima, gyerekes arcára jégvirágokat hímzett az égi varrónő. Egy sirály szállt a vállára.
– Au, ez fáj! Karmolsz! – jajdult fel.
– Ne félj! – mondta a madár.
Meglepődni sem volt ideje, hirtelen vagy két tucat sirály vette körül, és ruhájánál fogva felröppentek vele az égbe. A kórház emeleti ablakán kinézve sem látta ilyen közelről a csillagokat. De a káprázat nem tartott sokáig, üstökösként zuhantak lefelé. Becsapódásuk a vízbe puha és hangtalan volt, mint egy párnába fejelés. Krisztián – így hívták a fiút – csodálkozására a víz nem tűnt hidegnek. A ruhája sem ázott át.
– Hé, az az enyém! – méltatlankodott, mikor a sirályok lecibálták pulóverét, ingét, nadrágját, és fehér tollkabátot terítettek rá.
– Nem vagyok én kisasszony, hogy tollboát akasszatok a nyakamba! Egyáltalán, hol vagyok, és kik vagytok ti?
– Ez itt a Halvár. Mi pedig Halvár őrzői vagyunk – szólalt meg az egyik sirály.
– Mióta tudnak az állatok beszélni? Csak a mesékben…
– Mi nem állatok vagyunk, hanem a vízbefúlt emberek lelkei. Az a dolgunk, hogy szabályozzuk a Duna hal-állományát.
– Miért fulladnak vízbe? Nem tudnak úszni? És minek azt szabályozni? Kifogják őket és kész.
– Egyszerre egyet kérdezz! – rivallt rá Valér, aki úgy tűnik, vezető pozíciót tölt be Halvár lakói között.(Ki hinné, hogy a szellemek társadalma is hierarchikus.) – Leugranak a hídról, mert megunták az életüket, elhagyta őket a szerelmük, megbuktak szigorlaton, vagy ilyesmi. És persze ott vannak az felelőtlen részegek, akiket úgy szippant magába az örvény, mint a wc-lefolyó a belevalót.
– De hogy jönnek ide a halak? – kérdezte Krisztián.
– Halakat eszünk mi is, és az élő emberek is. Mi szükségből ejtjük el őket, az élők szórakozásból. Mi tiszteljük a halakat, ők is lelkek.
– Azt akarod mondani, hogy ha rendelek a Vizafogadóban egy halászlét, szellemeket eszek? – sápadt el a fiú.
– Pontosan.
– De hisz ez kannibalizmus! Esküszöm, vegetáriánus leszek.
– Hiába. A zöldségek, gyümölcsök is emberek voltak valaha.
– De hogy…? – kérdezi szemét dörzsölgetve Krisztián, aki azt hiszi, álmodik.
– Nagyon egyszerű – mondja a vezérsirály – Egy lélek sem veszik el a világegyetemben. Miután elválik a testtől, új testet keres.
– Reinkarnáció?
– Olyasmi, de nem úgy, ahogy a közhiedelemben él. Egy vallás sem tanítja a teljes igazságot. Mert az csak az állatok és növények tudják, akik pedig hallgatnak.
– Te miért beszélsz mégis?
– Kis butus, hát még mindig nem jöttél rá?
– Mire?
– Hogy a két part között állsz. Máskülönben nem értenéd a szavaim.
A fiú próbálja felfogni, amit hallott, de fél megérteni.
Valér bemutatja Halvár központját, és körbevezeti Krisztiánt a birodalmon. Minden áttetsző, kékeszöld és hófehér. Mint a Jégkirálynő palotája. Narniába csöppent volna?
– Hol vannak a barátaim? – kérdezi kétségbeesetten.
– Ahol lenniük kell. A világon minden ott van, ahol a helye van.
– Mi ez a titokzatoskodás? Ki nem állhatom, ha ködösítenek!
– Rettegsz attól, hogy valamit nem értesz. De még inkább attól, hogy nem értenek. Mi értünk, nagyon is.
– Ki az a „mi”? Miért beszélsz mindig többes számban, mikor csak ketten társalgunk?
– Ketten? Heh?! Önerőből aligha juthattál volna idáig. És én sem bírtalak volna el.
– Emlékszem, sokan voltatok. De hova tűntek a többiek?
– Teszik a dolguk – felelte Valér – De ide hívom őket, ha ez a kívánságod.
Azzal kitárta szárnyait, körözött velük, mint egy felszállni készülő helikopter. Szárnycsapásai nyomán ezernyi színben játszó jégkristályok repültek minden égtáj felé. Pillanatokon belül átláthatatlan madárraj lepte el termet. Vijjogásuk berobbant a gyerek fejébe, és belülről csiklandozta a dobhártyáját. Egyszerre értette meg mindannyiuk szavát. A sok információba beleszédült. Elnyúlt a földön. Lágy, tengerben mosott ruha-illatú víztakaró ereszkedett rá, mintha egy velencei anyuka terítené le szelíden alvó kisfiát.
– Ezt még nem szabad! – fortyant fel Valér, szárnyaival józanra csapkodva Krisztián arcát – Nem jött el az ideje! Valamit még mutatnom kell.
Egy hatalmas medencéhez vezette. Több millió ponty, busa, keszeg és harcsa fickándozott benne.
– Ők itt a várakozók – mondta jelentőségteljesen Valér – Őket ma kifogják – Mikor egy ember pikkelyük tükrébe néz, látja a jövőjét. Vagyis láthatná. Ha belenézne. De csak halomra hányják, élve lefagyasztják őket. Késsel lekaparják a pikkelyeiket.
– Én láthatom? – kérdezte izgatottan a fiú.
– Igen. Neked látnod kell, csak úgy menthetsz meg minket. Minden pikkely egy sirály, azaz egy holt ember könnye. Mivel senki nem néz bele a tükrükbe, nem látja a jövőjét, azt hogy egyszer állat lesz, kíméletlenül pusztítja az élővilágot. Fogynak a készleteink. Már csak ez a medencényi hal rendelkezik sors-pikkelyekkel. Már egy ideje nem tudunk pikkelyt sírni. Pedig sírunk, egyre többet, hidd el.
– Miért nem tudtok pikkelyeket sírni?
– Mert az égiek nem szeretnek pazarolni. Ha senki nem veszi a fáradságot, hogy szembe nézzen a jövőjével, felesleges.
– És ha én megteszem? – ajánlkozott Krisztián.
– Azért hoztunk ide! Tudtuk, hogy megteszed, de vagy az utolsó reményünk! – kiáltott a sirálykórus.
– Adjatok egy halat!
– Biztos vagy benne?
– Egészen biztos.
A ponty szép formás, úgy két kilós lehet. A fiú koncentrál, de még mindig egyszerre látja az összes tükröt. Élete különböző epizódjai elevenednek meg előtte: bölcsőben fekszik, mondaná hogy fázik, anya alszik, nem veszi észre, hogy elromlott a kazán, anyára pánikroham tör, hálóingben rohan ki a téli éjszakába, apa éjjeli ügyeletes, iskolapadban ül, állandó tüsszögése miatt heptikásnak csúfolják, minden délután bogarakat és szőrme játékokat kínoz, meséket olvas a fogtündérről, reméli hogy elviszi, kórházban van, kiderül, hogy szívbeteg, bármikor szétrobbanhat az aortája, anyja kemoterápiára jár, nem lehet cicizni esténként, mert nincs cici, a temetésén Chopin nocturne szól, hihetetlen, hogy befér egy olyan kicsi urnába, kék, mert az volt a kedvenc színe, az egész lakás kékségben úszik, kellemes meleg, mint a kandalló, ami a családi házukban lett volna, de nem lett családi házuk, kint hó van, nehéz csomagokat cipel darabját ötszáz forintért, rossz buszra száll, eltéved, egy néniről álmodik, aki befogadja, de csak ritkán fogadják be, akkor is csak egy éjszakára, azt mondják, szép fiú, vékony, fekete hajú, barna szemű. Tizenhárom éves lett, a torta odaégett, anya kiabál és meg akarja ölni magát, de akkor legalább még élt, most belepte a hó a koszorút a sírján, olyan, mint egy citromos túrótorta, varjak kárognak, és csak kárognak, kárognak…
Végre sikerül belemélyednie egy ezüstpikkelybe. Önmagát látja, amint kezében egy halat tart. A hal kitátja száját, a fiú azt hiszi, súg valamit, ezért közelebb hajol. A hal hirtelen a százszorosára puffad, mint egy légballon, beszippantja a fiút, és az égbe röpülnek. Szülők állnak a parton, gyerekeiket kézen fogva mutatják a különös égi jelenséget. A halak csillagkép minden eddiginél felismerhetőbben rajzolódik ki. Sirályok rajzanak a vízből, mint egy méhkasból, csőrükben halakkal. Apró, színjátszós lemezek hullnak alá, akár a konfetti. Elvégre szilveszter éjszakája van.
– Apu, ezek tiszavirágok? – kérdezi egy hatéves forma kislány.
– Nem. A Dunán vagyunk! – mondja a horgász.
– Dunavirágok?
– Lehet kicsim, lehet.
Nem vallja be, hogy nem tudja. Egy keszeg pikkelyében megpillantotta magát, és gyorsan vissza is dobta, amit látott pedig elfelejtette. Jól van ez így.
Az új esztendő első napján egy kamasz fiú holttestét fogják ki a Dunából.
– Szegényke, még élhetett volna – mondja a halász, és csónakjába emeli.
Mikor legközelebb hátranéz, már nincs ott. Csak egy fürge kis halacska fickándozik a helyén. Hümmög egyet, majd behajítja a vízbe. Vígan elúszik.

*Első közlés

1 hozzászólás

  1. Érdekes történet, vagy mese. Kitudhatja! Gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük