Hegedüs András: Komfortzóna

Ha minden jól megy, pár hónap, és újra képes leszek járni.
A komfortzónátokból kilépni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem – szólt önismereti csoportunk jelmondata, és a trénerünk nagyon büszke volt, hogy ezt egyedül sikerült kitalálnia. De miért is kellett beiratkoznom erre a szorongáskezelő terápiára? Persze, idegösszeomlást kaptam, amikor bezárták a könyvtárat.
Huszonöt évet dolgoztam ott. Minden reggel felkeltem, elbuszoztam a kicsi, ám patinás épületig, leraktam a kabátomat, és vártam az olvasókat. Kilenckor nyitottunk, de tíz előtt nem nagyon volt mozgás. Néhány idősebb úr újságot olvasott, csendes öreg hölgyek hozták-vitték az Agatha Christie- meg a Brontë-regényeket. Kedvesen mosolyogtak rám, én pedig segítettem. Ebédszünet után indult be igazán az élet. Diákok jöttek az iskolából, hogy a beadandóikhoz kutassanak, illetve az utóbbi években általában velem fénymásoltattak ki egy-két vonatkozó oldalt valamelyik nagylexikonból. Szegény fiatal egyetemisták minden szakkönyvünket elvitték a vizsgaidőszakokban, de szerencsére visszahozták a legtöbbet, ha nem is határidőre. Szerdán szünnapunk volt, hogy szombaton is nyitva lehessünk. Naponta félszáz ember biztosan megfordult nálunk, erre, tessék!
A járás úgy döntött, nem vagyunk rentábilisak. Először az öreg Helkát küldték nyugdíjba, aztán Józsit, a karbantartót. Végül a fenntartási költségekre hivatkozva az állományunkat egybevonták a városi nagykönyvtárral, minket meg szélnek eresztettek, hisz ahhoz a párezer kötethez igazán nem kellenek még plusz könyvtárosok, így is dolgoznak már ott elegen, ugye megértik? Persze, megértettük. Csak idegösszeroppanást kaptam. Odaláncoltam magamat a régi épület kapujához, összetörtem az Eladó/Kiadó táblát is.
Leszázalékoltak, és be kellett iratkoznom az önismereti csoportba. A coach feleannyi idős lehetett, mint én. Agilis, hurráoptimista ifjú titán. Legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy minden alkalommal legalább százszor elmondja, lépjek ki a komfortzónámból. Merjek váltani. Keressek új kalandokat, új hivatást. Nem azért vagyok depressziós, mert bezárták a könyvtárat, hanem azért, mert nem elég korán zárták be. Teljesen beleragadtam a megszokottba, abba, hogy minden reggel felkeljek, elbuszozzam a kicsi, omladozó épületig, lerakjam a kabátomat, és várjam az olvasókat. Tíz évnél tovább senkinek sem lenne szabad ugyanazt a munkát végezni, mert lám, csak kiégés lehet a vége.
Olyan sokat duruzsolt a fülembe, hogy végül szárba szökkent a sárkányfog-vetemény. Elkezdtem a hirdetéseket böngészni, ő pedig bíztatott, hogy a legextrémebb állásokra adjam be az önéletrajzomat. Fél évvel a könyvtár bezárása után léptem ki a munkaerőpiacra, és rögtön egy cirkuszban kaptam munkát mint oroszlánidomár. Hja, kérem, alaposan megtanultam a leckét, hogyan adja el magát az ember. Az önéletrajzom alapján nem egyszerűen profi voltam választott területemen, hanem egyenesen én teremtettem a macskaféléket. Az igazgató nagy örömmel fogadott fel, és már másnap munkába is állhattam.
A fenséges hímoroszlán érdeklődve figyelte, ahogy kezemben összetekert ostorral belépek a ketrecébe. Nem féltem, minden fellelhető könyvet elolvastam a témában. Határozottnak kell lennem, de a tiszteletet is meg kell adnom, hisz mégis csak egy királlyal van dolgom. Az igazgatótól tudtam, hogy az állat már idomítva van, nekem csak be kell ugranom pár hétre, amíg a gazdáját műtik. Megmondta a kulcsszavakat is. Vettem egy mély levegőt, és egyet suhintottam az ostorral.
Most szedik a varratokat. De még mindig emlékszem a csoport jelmondatára: a komfortzónátokból kilépni nem kell. Félnetek jó lesz. Ha mindenki egyetért, én nem. Ellenzem.

*Első közlés