Imre Flóra versei

A belső tenger

Van, mikor csak befelé lát az ember.
Az általános rútság megvakítja.
A tülekedő rossz förtelme, mint a
sötétség-ragacs, úgy ül meg a szemben.

A lélek ott gubbaszt csak tehetetlen,
karjaival magát összeszorítva,
gombócba gyűri néma görcse-kínja,
hínárcsomóként hányveti a tenger.

A belső tenger. Mennyi maradékot,
holt emlékképet, habzó szemetet,
értelmetlen, töredékes igét hord!

Önnön árapályában hengereg,
horzsolja, ami üveg és cserép volt,
kavics, homok. Érdes emlékezet.

*

Claudius imádkozik

egyedül mindig mindig egyedül
mi kerget ki az éjszakába
a kőpárkány fölött fütyül a szél
semmit se látni ebben az esőben
a partot se nemhogy norvég hajókat
minek téblábolok itt egyedül
bár inkább forró testedhez simulnék
tenyeremmel érezve combodon
a véred egyenletes lüktetését
mért is nem bírok melletted aludni
hideg van csúszósak a folyosók
kőkalyibájukban az őrök állnak
észre se vesznek láthatlan vagyok
fütyül a szél jelszót se kérnek
pedig ébren van topog fel-alá
reszket ő is lám most meg keresztet vet
mit keresek itt kinn az éjszakában
hiszen szeretsz várod simogatásom
mégis egyedül egyedül örökké
merre lehetnek azok a hajók
az őr keresztet vet sikoltó lélek
számomra többé isten nem lehet
most még forró és nagyon is merő hús
mikor omlik majd bűzlő folyadékká
s a koponya a puszta koponya
szétfoszlott ajkát nem érinti senki
a telített humusz nem érez
nem fázik és többé nincs egyedül
nem hallja szél sírását eső koppját
nem szorongatja névtelen sötét
a vég nem folytatódom senkiben
nincs megbánás talán az ifjú Hamlet
vagy a hajók és Fortinbras a sortűz

*

Gyerekkorunk

ez a gyönyörű út a Boszna lassú sodra
felhőhajú hegyek szélesen kanyarog
szakadékok között ez itt már a Neretva
zöld-fehér vízesés píneák ciprusok

az alagút után lángra lobban a nap
a harsányabb színek édesebb illatok
a bougainvilleák a sárgás kőfalak
a levegőben is érezni már a sót

fénylő gyerekkorunk emlékdarabjai
hullám hullám után egymásra rávetülnek
interferenciák síkjait hallani
türkizek lápiszok topázok olívzöldek

végtelen nyáridő az Adria egén
egymásban ringat el csak béke te meg én

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük