Imre Flóra versei

A belső tenger

Van, mikor csak befelé lát az ember.
Az általános rútság megvakítja.
A tülekedő rossz förtelme, mint a
sötétség-ragacs, úgy ül meg a szemben.

A lélek ott gubbaszt csak tehetetlen,
karjaival magát összeszorítva,
gombócba gyűri néma görcse-kínja,
hínárcsomóként hányveti a tenger.

A belső tenger. Mennyi maradékot,
holt emlékképet, habzó szemetet,
értelmetlen, töredékes igét hord!

Önnön árapályában hengereg,
horzsolja, ami üveg és cserép volt,
kavics, homok. Érdes emlékezet.

*

Claudius imádkozik

egyedül mindig mindig egyedül
mi kerget ki az éjszakába
a kőpárkány fölött fütyül a szél
semmit se látni ebben az esőben
a partot se nemhogy norvég hajókat
minek téblábolok itt egyedül
bár inkább forró testedhez simulnék
tenyeremmel érezve combodon
a véred egyenletes lüktetését
mért is nem bírok melletted aludni
hideg van csúszósak a folyosók
kőkalyibájukban az őrök állnak
észre se vesznek láthatlan vagyok
fütyül a szél jelszót se kérnek
pedig ébren van topog fel-alá
reszket ő is lám most meg keresztet vet
mit keresek itt kinn az éjszakában
hiszen szeretsz várod simogatásom
mégis egyedül egyedül örökké
merre lehetnek azok a hajók
az őr keresztet vet sikoltó lélek
számomra többé isten nem lehet
most még forró és nagyon is merő hús
mikor omlik majd bűzlő folyadékká
s a koponya a puszta koponya
szétfoszlott ajkát nem érinti senki
a telített humusz nem érez
nem fázik és többé nincs egyedül
nem hallja szél sírását eső koppját
nem szorongatja névtelen sötét
a vég nem folytatódom senkiben
nincs megbánás talán az ifjú Hamlet
vagy a hajók és Fortinbras a sortűz

*

Gyerekkorunk

ez a gyönyörű út a Boszna lassú sodra
felhőhajú hegyek szélesen kanyarog
szakadékok között ez itt már a Neretva
zöld-fehér vízesés píneák ciprusok

az alagút után lángra lobban a nap
a harsányabb színek édesebb illatok
a bougainvilleák a sárgás kőfalak
a levegőben is érezni már a sót

fénylő gyerekkorunk emlékdarabjai
hullám hullám után egymásra rávetülnek
interferenciák síkjait hallani
türkizek lápiszok topázok olívzöldek

végtelen nyáridő az Adria egén
egymásban ringat el csak béke te meg én