Jónás Tamás: Rabdal

Lapos kavics nehéz vizekre:
tudod, hogy elsüllyed, de szép.
Beköltöztél az életembe,
s elolvadsz majd, akár a jég.

Előre, hátra nem tekintek,
jelenné lett a zord idő,
s ha elveszítelek, megint meg-
kereslek majd. A fű kinő.

Uralkodsz rajtam, ködkirálynő,
s bár csended édes, mint a méz,
mérges hiányodból virág nő,
és illatozva égre néz.

Tükörré lett törött világom,
s téged mutat minden darab.
Ha büntetés vagy, én kívánom:
szabad embernek jó, ha rab.

*Első közlés

„Jónás Tamás verseit a feltétel nélküli őszinteség uralja. (…) Minden vers mellett maga a költő áll lemeztelenítve. Az inge egy fogason lóg az erkélyen. Nem ismerek kortárs szerzőt, aki ennyire kiterítené magát olvasói előtt. Jónás versei a költészet ősforrásához visznek el, oda, ahol szépelgés és szerepjátszás nélkül, irgalmatlan erővel tör fel az Én-folyam. Egyszerre nyűgöz le, s ijeszt meg a közvetített élmények személyessége, a fékezhetetlen őszinteség brutalitása. Horzsol és megdermeszt, néhány pillanat menthetetlenül kiesik. Egy-egy verse után, mint gyomrunkat rosszul védő bokszoló küzdünk a légszomjjal.”
[Lévay Balázs: Jónás Tamás laudálása – Tisztán látó (részlet)]

©Nászta Katalin – Elrendeltetés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük