Kányádi Sándor: Prológus

Mit tagadjam, a Halál jutott
eszembe, mikor legelőször
megláttam az üresen maradt
folyómedret a tavaly őszön.

Olyan kietlen tátongott a
két part között a holtmeder,
értelmetlenül és kifosztva,
mint egy királyi sírverem.

Mint valami őshüllő-csontok
meredeztek a nagy kövek,
köztük nyálkás erecske csorgott,
hol meg-megállt, hol eleredt.

És a hajdani büszke fűzfák
félig kimosott gyökere,
parthosszában, kolduló bénák
elszáradt ujjú tenyere;

fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt
fillér-nagyságú levelet
reszketegen; ha jön a harmat,
ez a kincsük is elpereg.

És a part is ijesztő-vénen
éppen csak tartotta magát,
nyugdíjasok döbbenetével
nézett a szomszéd partra át.

Évezredekig csak a munka,
a helytállás volt élete;
csak állt és révedt, mint ki tudja,
hogy itt már nincs mit tennie.

És csend volt, csend, mint hogyha minden
gyászolna, néma volt a völgy,
mint hogyha a folyóval innen
magát a morajló Időt

vittük volna el, és zajunkkal
elvittük volna a Teret;
ami maradt, csak alkalmatlan
és ittfelejtett díszletek.

Nincs a völgynek dimenziója
átlényegült, csak fogalom;
mutató nélkül járó óra,
időtlen, lapos nyugalom.

Minden erő, tudás, tehetség,
robaj, zsivaj, bú s örömök,
amikről most szólni szeretnék,
a gátban van s a gát mögött.

Lármáinkat diszkrét neszekké
bontják a testvér turbinák,
verejtékünktől – tudom – szebbé
s kezesebbé vált a világ.

Néztem a gátat, de csodálni
sehogy se tudtam; hirtelen
leverő, ölelés-utáni
hangulat áradt bennem el.

*Kányádi Sándorra emlékezünk

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük