Kocsis Tibor: Paradicsomleves

 

Hallgattak a szirénák. A bombázók zaja nem dobogtatta már a szíveket, a fegyverek elnémultak. Véget ért a háború.
Béke. Varázserővel bír e szó. Alighogy elhangzott, benépesültek a még füstölgő romok, feléledt az elpusztított város. A föld alól, mint tavasszal a bogarak, emberek bújtak elő. Rongyosan, piszkosan támolyogtak a sérülten fekvő falakon, az emberi tudás, ügyesség, munka szétzúzott maradványain. Támolyogtak sápadtan, éhesen, csonttá fogyva, megtörten. De támolyogtak. De mozogtak. Élni akartak újra. Az anyák fel akarták nevelni gyermekeiket, a vézna, háborúban született gyermekeket. Meg akarták nekik mutatni, hogy az életben van jó is, nemcsak a menekülés, sírás, félelem és halál. A családok megteremtették fészküket, s az anyák és gyermekek várták férjeiket, apáikat.
Mi nem vártunk senkit.Tudtuk már, hogy hadiárvák vagyunk.
Anyánk mondta. Egyszer – még a háború alatt – elutazott, s mikor visszajött, mindig sírt. Testvéreim is sírtak. Én nem. Csak évek múlva, amikor már iskolába jártam és megértettem, mit jelent ez: meghalt Apa.
De a béke ismét mosolyt csalt anyánk ajkára. Akkor mindenki mosolygott. S ha ez a mosoly csak halvány árnyéka volt is a nevetésnek, reményt, bizakodást, örömet fejezett ki. A felnőttek és gyerekek örömét afelett, hogy vége az izgalmaknak, a nyirkos sötétségnek, a penészes földalatti életnek, kezdődhet a munka, kezdődhet a játék. És mindez a szabad levegőn, a vakítóan tűző meleg napon.
Béke van, béke.
Megint a szobában lakhatunk, megint asztalnál ehetünk, igazi ebédet, amit Anya főzött.
Anyánk az asztalra tette a paradicsomlevessel teli tálat. Nem lepődtünk meg. Hozzászoktunk, hogy Anya varázsló, aki a semmiből is előteremti a mindennapit. Aznap is üres, törött befőttesüvegek között vadászgatva akadt rá egy ép üvegre, amelyben a levesnek való rejtőzött.
Paradicsomleves. De régen ettünk! Igaz, a rántott leves is jó a bevagdalt pirított kenyérrel, de a paradicsomleves … !
A rántott levesek szürke hétköznapjai után a paradicsomleves napja pirosbetűs ünneppé vált számunkra. Az étkezés ünnepévé!
A megújuló élet ünnepévé.
Az asztalt hófehér terítő öltöztette ünnepi díszbe. A négy tányér éhesen állta körül a telihasú tálat, melyben ott piroslott az illatos, meleg paradicsomleves. Türelmetlenül lestük Anyánkat, aki egy ideig tett-vett a tűzhely körül, majd merőkanalat vett elő, s megállt az asztal mellett. Mosolyogva nézett bennünket. Ő jobban örült a levesnek, mint mi, hiszen három gyermekének szerzett vele örömet. Szemünket egy pillanatra sem vettük le a merőkanálról, mely lassan merült az ételbe, lubickolt benne egy kicsit – talán élvezte a régóta hiányolt ízt -, majd teleszívta magát, és emelkedni kezdett.
Halk motorzúgás, mint undok fülbemászó kúszott fülünkbe. Anyánk arcán megfagyott a mosoly, a kanál dermedten állt meg a tál felett, majd csörömpölve fröccsentette az abroszra a levest. S piros foltok kiontott vérként terjedtek a fehér terítőn. Rémülten néztünk egymásra. Repülők! S a motor zúgásával újra hallottuk az átélt szörnyűségek iszonyatos hangzavarát: a gépfegyverek kattogását, a bombák robbanását, a leomló falak roppant robaját.
Ismét láttuk az utcákon a bűzlő, kifordult belű lovakat, a halott katonákat, a romok alól kinyúló, könyörgő karokat, szerteszét szórt emberi testrészeket, égő házakat.
Anya tért magához először. Egy szempillantás alatt felkapott:
Gyertek!
S mi tudtuk, hova.
Úgy féltem a pincétől! Olyan sötét a vége. Az egerek, bogarak is onnan jönnek. Meg a pókok! Vajon mi lehet még ott? Minden olyan félelmetes.
És a repülők!
Éreztem, hogy Anya is reszket.
Hát még sincs vége?
Soha nem lesz vége?
A zúgás erősödött. – Befogtam a fülemet, de úgy is hallottam.
Két testvérem fázósan bújt össze a hűvös pince egyetlen padján.
Anyám egyre erősebben szorított magához.
Miért nem szólnak a szirénák?
Vártuk a bombák becsapódását. Semmi. Csak a zúgás. Az is távolodik. Úgy látszik, az első raj elvonult. Anya letett nővérem és bátyám közé a padra.
Most felmegyek, gyerekek, megnézem mi van odafent. Ne féljetek, mindjárt itt leszek!
Ne féljünk? Jaj, dehogyisnem féltünk. Nagyon féltünk. Féltettük Anyánkat, féltettük önmagunkat. Mi lesz velünk, ha Anya is meghal?
Miért nem jön már?
Az egerek vidáman hancúroztak a lim-lomok között.
Szörnyű ez a csend! Mi lehet kint?
A gyertya imbolygó árnyóriásokat vetett a falra.
Megállt az idő.
A három kis szív ijedt kalimpálással sürgette a másodperceket.
Végre nyílt az ajtó. Felugrottunk. Anyánk mosolyogva állt meg a lépcsőn:
Nyugodjatok meg gyerekek. Nem repülők voltak, csak egy teherautó ment el a ház előtt.
Összenéztünk és kitört belőlünk a nevetés. Nevettünk tiszta szívből, megkönnyebbülten, boldogan. Az özvegy és árvái.
Hát, mégis vége!
Mégsem kezdődik újra.
Szinte repültünk ki az egérszagú sötétségből, a fehér asztalhoz, hol várt bennünket a leves, kihűlve, megsűrűsödve.
Soha még jobb paradicsomlevest nem ettem.

4 hozzászólás

  1. GYÖNYÖRŰ ÍRÁS, MINDEN LELKET MEGÉRINTŐ SZOMORÚ –

    GYÖNYÖRŰ TÖRTÉNET.

  2. Már másodszor olvasom, és még mindig elképzelem a leírtakat! Köszönöm!

  3. Szívszorongva olvastam. Az Édesanyák (Nagymamák emlékére a háború borzalmas napjaiból) Köszönet érte.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük