Kovács Gábor: A tűztemplom

Isfahán belvárosából egy hosszabb taxiúttal – körülbelül 8 kilométeres távolságról van szó – elérhető Ateshkadeh, ahol egy kisebb hegy tetején egy zoroaszteriánus tűztemplom foglal helyet. A hely perzsa elnevezése eredetileg “a tűz házát” jelenti (atesh=tűz, kadeh=ház, kisebb szoba), itt egyébként az építménynek és magának a helynek is ugyanaz a neve. Földrajzi értelemben persze ez utóbbi csak egy dombnak számít, hiszen, mint tudjuk, a hegy a földfelszín olyan kiemelkedése, amelynek magassága környezetéhez képest legalább 500 méter. Ateshkadeh magassága viszont csak 210 méter, ennek ellenére a helyiek hegynek nevezik, mivel az a környező városra minden oldalról meredek sziklafallal tekint, éppen ezért e mini hegy megmászásához némi gyakorlatra – ha nem is nagyra, de legalább az alapokra –szükség lett volna. Hogy a gyakorlatot miért említem, az majd a későbbiekben kiderül. A helyi hatóságok mindenesetre figyelmeztetnek, hogy csak arra alkalmas lábbelivel vágjunk neki az útnak, tűsarkú cipő és egyéb topánkák ugyanis nagy valószínűséggel alkalmatlanok erre a feladatra. Továbbá nem árt, ha pontosan arra jövünk le, amerre előzőleg felmentünk. Persze ezt mi is tudtuk, nem voltunk teljesen naivak…

Egyébként annak idején Vámbéry Ármin is járhatott errefelé, hiszen a közelben lévő rázkódó minaretekről – ő megingatható tornyoknak nevezi őket – is beszámol úti jegyzeteiben. A legenda szerint a város határában épült középkori mecset minaretjei minden órában megrázkódnak, mindezt pedig annak tulajdonítják, hogy a mecset egy 14. században élt szerzetes, Amu Abdollah Soqla sírja fölé épült. Vámbéry persze kételkedve fogadta ezt a mesét, s inkább építészeti rejtélynek fogta fel, mint csodának. Minderről sajátos stílusában így ír: “Vezetőmmel a teraszra léptem, s mikor ez az egyik toronyba belekapaszkodott s azt egész erővel mozgatni kezdé, nem csak a másik tornyon, hanem az egész épület előrészén olyan mozgást vettem észre, minőt a földrengés okozhat. E nevezetes épület, melynek titka építészével együtt sírba szállt, a kíváncsi utazók szakadatlan bolygatása által több helyen sokat szenvedett. S az újra meg újra ismétlődő kísérletek hihetőleg azzal fognak végződni, hogy a rengetők az épület romjai alatt találandják sírjukat. De mind e napiglan a tünemény igen feltűnő, s bárha a persák a csodát az alant nyugvó szentnek tulajdonítják is, meg nem állhatám, hogy a rejtélyes problémát teljes mértékben ne csodáljam.”

De vissza a Tűz házához, akárcsak a megingatható tornyok tövében Vámbéry, mi is furcsa, földindulásszerű helyzetbe sodródtunk a hegymászás során. Mielőtt azonban ennek leírásába kezdenék, be kell vallanom, hogy egyáltalán nem szeretek hegyet mászni. Ösztönös viszolygás fog el, már csak a gondolatára is minden ilyen cselekedetnek. – Hogy mégis miért szántam rá magam erre a kalandra? – Talán furcsán hangzik, de némileg elhomályosodott értelemmel abban bíztam, hogy ezúttal – dacára annak, hogy a hegymászás terén semmiféle gyakorlattal nem rendelkezem – “átjuthatok a tű fokán”. Feleségem, velem ellentétben, viszont már komoly tapasztalatokkal rendelkezett, a marokkói Toubkal hegység négyezer méter feletti sziklás vidékein kívül már Himalája ötezer méter magasságot meghaladó alaptáboráig is gond nélkül eljutott. Itt azonban, mintha valami más dimenzióban, vagy éppenséggel egy egzotikus perzsa mesében jártunk volna, minden másképpen történt.

Ahogy kifizettük a borsos áron eladott jegyeket, máris indulhattunk felfelé. Az út elején még voltak nyilak, hogy merre érdemes tovább menni. Aztán, ahogy egyre feljebb értünk, eltűnt mindenféle jelölés. Maradt a józan ész és a belátás olykor bizonytalan kalauzunkként. Uticélunk, a kör alaprajzú, henger alakú, nyitott tetejű tűztemplom, amelyet építői égetett téglákból, agyag és nád keverékének kötőanyagát használva, emeltek a magasba, mindenesetre mindvégig szemünk előtt lebegett. Éppen déli tizenkét óra körül járhatott az idő, amikor röpke negyedóra elteltével felértünk a csúcsra. A város panorámaképe valóban lenyűgöző volt. Rajtunk kívül csak egy fiatal férfi és kisfia vizsgálgatta kívül-belül a szűk, inkább kilátótoronyszerű, ősi templomot, majd a távolban elterülő városok gyöngyét, Isfahant. Miután pár szót váltottunk egymással, az apa elmondásából és a telefonján bemutatott Instagram képeiből hamar kiderült, hogy kisfia híres gyermekszínész, akinek egész Iránban számos rajongója van. Mivel ők már korábban feljöttek a hegyre és alaposan megvizsgálták a terepet,  egyszer csak azt vettük észre, hogy mindenfajta köszönés nélkül, csendben távoztak. Ez volt az első vészjósló jel, aminek akkor még nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget.

A tűztemplom láttán inkább a múltba révedtünk. Ebben a pillanatban persze nem égett itt semmiféle tűz, de volt idő, amikor igen. A zoroasztriánus vallásban a tűz a tiszta vízzel együtt a rituális tisztaságot szimbolizálja. Tévedés azt hinni,  hogy a hívők a tüzet istenként imádták, csupán úgy tekintettek rá, mint a ragyogásnak, a dicsőségnek és fényességnek a jelképére, mint Istennek a legtökéletesebb szimbólumára. Mielőtt a hívők az arra alkalmas nagyobb templomokba léptek volna – az itteni ugyanis erre nem volt alkalmas –, a szokásoknak megfelelően megmosakodtak és imákat mondtak, hogy testileg-lelkileg egyaránt megtisztuljanak. Ajándékul rendszerint egy fahasábot is hoztak magukkal, amit egy tálcán hagytak és a pap felajánlotta az ő nevükben. Belépéskor az ajtó melletti edénykéből egy csipet hamut is kentek a homlokukra, azután, hátul megállva, halkan, magukban imádkoztak. A hitélet irányítását egyébként hivatásos papi rend végezte: ők voltak azok a kiválasztott személyek, akik a vallási élet irányításán túl tudományos kérdésekkel is foglalkoztak, alkalmanként igazgatási, sőt, mai kifejezéssel élve, politikai szerepet is vállaltak. Különös temetési szertartásuk szerint a holttestet, amely tisztátalan, nem lehetett elégetni, eltemetni, vagy vízbe tenni, így kitették a nagy tornyokra a keselyük zsákmányául. Ilyen helyeket láttunk egyébként Jazdban, a sivatagi város határában is, ahol a Hallgatás tornyai tulajdonképpen természetes hegykúpok, amelyeknek a tetején mély gödröt ástak, és azt fallal vették körül. Az iráni kormányzat természetesen szigorúan tiltja ezt a fajta temetkezést, így a Hallgatás tornyai szép lassan piknikezőhelyekké váltak. A fiatalok motorral mennek föl, ameddig lehet, majd e helyeken esznek, dohányoznak, és – merő szentségtörés! – fiatal lányokkal beszélgetnek.

Odafönt sokat fotóztunk és videóztunk, ezt követően viszont elkerülhetetlenül a visszaútra kellett gondolnunk. Fentről a meredek, kiálló kövek miatt egyáltalán nem vagy csak igen nehezen lehetett belátni a terepet. Éppen ez a körülmény okozott gondot. Ráadásul, ha nem jegyezted meg pontosan a fölfelé vezető utat, már egyáltalán nem volt olyan könnyű és egyértelmű megtalálni a helyes irányt. Mi kétszer néztük be a lejáratot. Először, még az elején, tehát a csúcs közelében volt olyan érzésünk, hogy nem tudunk hova lépni. Mindenhol csúszik lefelé. Ez volt az a pont, amikor vissza kellett volna fordulni. Mi nem ezt tettük. Kitaláltuk, hogy letérünk arról a csapásról, ami idáig elhozott, mégpedig olyan formán, hogy kilencven fokot balra fordultunk és toronyiránt, a lenti bejárat felé vágtunk neki. Nem éreztük, hogy ezzel a lépéssel a még menthető eltévedésből a teljes eltévedés állapotába süllyedünk, de úgy voltunk vele, hogy majd csak sikerül valami jobb, bejáratott útra tévedni. Ekkor már lentről kisebb nézőközönség figyelt és izgult hangosan értünk, mutogatva, hogy menjünk vissza, na de ez onnan nem volt olyan egyszerű. Ráadásul, amikor sikerült a csúszós úton végre visszaérni, akkor megint rossz ösvényen indultunk el, ami a semmiben végződött.

Látva a helyzet reménytelenségét és fokozódó veszélyességét odalentről két önkéntes segítő indult felénk. Az egyik éppen a színészkisfiú apja volt, akit nem sokkal előtte már megismerhettünk, a másik pedig egy durva arcú, helyi alpinista, aki utóbb pénzt is kért szolgáltatásaiért. Kettejük szakavatott vezetésével hamar leértünk a hegy lábához. Itt egy időközben összegyűlt, szenzációra éhes, kisebb társaság még meg is tapsolta a hegyimentők spontán akcióját. Mi szóhoz sem jutottunk. Alaposan kiszáradt a torkunk. A taxis, aki idáig fuvarozott bennünket, s ugyancsak tapasztalt figurának látszott, csak csóválta a fejét, majd bizalmasan felém hajolva a következőt mondta: A férfi férfi, a nő meg nő, ezért a legjobb, ha mindkettő a maga irányát tartja szem előtt. – Egyetértésem jeléül, mosolyogva bólintottam felé, magamban viszont azt gondoltam: lehet, hogy így van, de mi van akkor, ha történetesen mindketten egy irányba haladnak?

Kilépve az örmény negyed szőnyegárusokkal teli utcái felé ismét eszembe jutott egy nemrég olvasott mondat az útikönyvemből: maga a tűzszertartás szabad ég alatt, teraszokon vagy természetes magaslatokon emelt oltárok körül zajlott; ezeken az oltárokon égett a szent tűz, amelynek lángját a mágusok őrizték.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük