Kovács Gábor: Mária néni – rendhagyó, kubista portré

 

Ez az írás, Lehőcz Máriáról, főiskolai művészettörténet tanáromról szól, pontosabban, az ő négyzetre emelt és fantáziával feldúsított arcképe. A szöveg töredékes és „repedésáthidaló” homlokzata mögött – bármilyen furcsa és szokatlan – kizárólag a kubizmus iránti olthatatlan szenvedélyem áll.

A kubizmus kifejezés egyébként a latin cubus (kocka) szóból származik, s fő jellegzetessége, hogy a valóság tárgyait egyszerű mértani formákra, gömbökre, hengerekre, kúpokra és egyéb hasábformákra bontja. Az áhított eredmény rendszerint: világos (már-már primitív) szerkezet, egyidejűség, többnézőpontúság.

Mivel Mária néni múltját egykori csoporttársaim közül senki nem ismerte, így én sem tudtam róla sokáig semmilyen személyes természetű dolgot, most, több évtized múltán, veszem a bátorságot, s néhány életrajzi adatra, valóságtöredékre, mint egy belső drótváz meglévő elemeire, szabadon építem fel, mintegy rekonstruálom erőteljes és emlékezetes alakját. Nem tagadom tehát, hogy írói portrém elsősorban fantáziakép lesz, Picasso- és Braque ma is épületes felfogásában, afféle kubista portré, semmint természethű, akadémikus pepecselés.

A születés díszletei: Lehőcz Mária 1920-ban egy Dél-Dunántúli kis községben, Kaposszekcsőn született. Ez több szempontból is meghatározta későbbi életét. Már maga az évszám sem közömbös, ha feltételezzük, hogy az azonos évben születettek életét és karakterét titkos szál kapcsolja össze. Ekkor született ugyanis számos kemény, küklopsz-szerű egyéniség, akik közül most csak hármat említenék.  Yul  Brynner  orosz  származású,  erősen  maszkulin, amerikai színészt, Boris Vian, francia írót, költőt és zeneszerzőt, akit parodisztikus botránykönyveiért többször perbe fogtak és II. János Pál pápát (eredeti nevén, Karol Józef Wojtyła-t), aki egyaránt kritizálta a „létező” szocializmust és a kapitalizmust.

Mivel – csoporttársaim és az én véleményem szerint is – Mária néni idős korára kemény és meglehetősen agresszív nővé vált, jogos a feltételezés, mely szerint a szűkös, vidéki környezetben valószínűleg már kisgyermekként olyan benyomások érték, miszerint a világ bünteti a lágyságot, s ennek megfelelően arra kényszerült, hogy még akkor is keménységet mutasson, amikor ez nem volt ínyére. Kislánykorában valószínűleg hamar rá kellett jönnie, hogy szegénygyerekként egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy gyengeséget mutasson vagy éppen elsírja magát valamely kritikus helyzetben. Így aztán inkább azon buzgólkodott, hogy “rossz kislány” legyen. Ennek persze nemcsak hátrányos következményei voltak és lettek. Ismerjük a cinikus közmondást: „A jó kislányok a mennyországba jutnak, a rossz kislányok pedig mindenhová.” Mindenesetre a kis Mária az a határozott típus volt, aki nehezen bocsát meg ellenfeleinek és semmit sem von vissza az általa kimondottakból, mivel az ilyesféle dolgok mások szemében könnyen a gyengeség jelének tűnhetnek.

Az iskolás évek a legtöbb embernek többnyire vontatottnak és unalmasnak tűnnek, Mária számára viszont egyfajta biztonságos állandóságot adtak.  A  dombóvári  polgári  iskola, majd ugyanitt a tanítóképző ilyen értelemben az ő alakja körül valójában csak módosított színű hátteret képeztek. Míg diáktársainak a tanulás mindig valamiféle kötelességszerű feladatnak tűnt, neki – akárcsak egy afrikai dzsungellakónak – egyenesen a megváltást jelentette. Ebből adódóan szorgalmas tanuló volt, osztályzatai a bizonyítványban, egy-két tantárgy kivételével, rendre jelesek voltak.  Ez az elitizmus, ha lehet így nevezni, később majd tanárként is jellemző lesz rá. Tantárgyához, a művészettörténethez, diákjaitól megkülönböztetett figyelmet követelt, s ha ez nem látszott meggyőzőnek, szemrebbenés nélkül megbuktatta őket. Karaktervonásai gyakorló tanárként az óráin a következők voltak: szilárd, józan, komoly, merev, ünnepélyes, szomorú, félelemkeltő. Hatásuk, legalábbis saját tapasztalataim szerint: álmosító, lehangoló és depressziót vált ki.

De ugorjunk vissza az időben, a tanítóképző elvégzése után (1939, Dombóvár) szürke hétköznapok következnek. A szürkéhez társítható képeztek, akár egy számtani sorozat elemei

– köd, eső, egyhangúság, semlegesség, közömbösség, szegénység – veszik körbe hétköznapjait. Az apró, helyi iskolában (Dalmand községben) való tanítás pedig amellett, hogy egyhangú, izgalommentes és unalmas, mégis valamiféle józanságot hoz Mária életébe. Mindezeken túl, lelke mélyén elsősorban az okoz benne hiányérzetet, hogy vidéki magányában hiába gyűjt érdekes és értékesnek tűnő népművészeti tárgyakat, a falusi közeg hatása – ahogy ez már lenni szokott – benne is mindent semlegesít, sőt az idő haladtával fokozatosan lehangol és eltompít.

Felkerülve Budapestre lázasan ismerkedni kezd a szokatlan nagyvárosi élettel. Az új környezetben gyorsan ismerősökre talál, és olyasféle tapasztalatokat szerez, amelyek megerősítik benne azt a korábbi meggyőződését, mely szerint senki sem az, aminek látszik. Sőt, egyre inkább úgy látja, a város lakói – talán öntudatlanul is érezve a közelgő diktatúra előszelét – szinte kivétel nélkül maszkot viselnek.

A budapesti Pedagógiai Főiskolán 1947-ben kezdi meg tanulmányait, tehát éppen a híres kékcédulás választási csalás évében, mely aztán hosszú időre megalapozza majd a Kommunista Párt erőszakos egyeduralmát. A fiatal Mária itt – az első budapesti alma máterében – szerzi meg matematika szakos tanári diplomáját (erre gondolva nem nehéz felidéznem magamban az évekkel később megírt és tizenkét kiadást megért Axonometria című könyvét!), ám ekkor, fiatal pályakezdőként, még eszébe se jutott a könyvírás gondolata, inkább azon ügyeskedett, hogy bedolgozza magát az intézmény tanszékére. Ehhez nem szükséges különösebb magyarázatot fűzni, mert ahogy korábban, ebben a helyzetben is fontosnak tartotta, hogy valamiképpen mindig a tűz közelébe kerüljön.

Néhány év múlva, 1954-ben, saját érdeklődésének engedve, az Eötvös Lóránd Tudományegytemen művészettörténetet kezd tanulni és kisebb-nagyobb megszakítások után – itt főként az 1956-os eseményekre gondolok – megszerzi művészettörténészi diplomáját. A pályája tehát töretlenül ível felfelé. A forradalom leverése után a kora Kádár-kori szigorú politikai követelményekhez pragmatikusan idomul. Olyannyira, hogy az ötvenes évek végén művészettörténészként már egyenesen a Művelődési Minisztériumba kerül.

Itt most meg kell szakítanom egy pillanatra írásom fonalát, mert eszembe jutott egy Picasso portré, melynek címe: Ülő nő zöld ruhában (Femme Assise Robe Verte, 1953), ez a litográfia, azaz kőnyomat, most is elevenen él az emlékezetemben. Szürke, geometrikus környezetben látható a kicsit egyiptomiasan-, az ókori egyiptomi ábrázolásmódra emlékeztetően beállított, félig ülő helyzetben lévő női figura, akinek az arca és a teste, Picassora oly jellemző módon, több nézőpontból ábrázolt síkokból áll össze. Ez a kép döbbenetesen emlékeztet engem Lehőcz Máriára, holott az eredeti modell Françoise Gilot joghallgató volt, akit Picasso hatvanegy éves korában vett feleségül, s mintegy 40 év korkülönbség volt köztük.

Ez a képről ránk néző, elcsúfított félistennő (halbgöttin!), azaz Picasso irgalmatlan nő ábrázolása, a maga idejében elszörnyedést, botrányt keltett. Manapság persze egészen másként látjuk ezeket az alkotásokat, s egyfajta lélektani ábrázolásként fogjuk fel. A festő valósággal szétszabdalta a rajongva szeretett nő vonásait, majd aprólékosan tagolt mértani alakzatokból építette fel újra. Ami tehát a rejtett kapcsolatokat illeti, az itt egy különös egyezés. Bár tényszerűen megállapítható, hogy Lehőcz Mária fiatal korában sem volt feltűnően szép nő, inkább átlagosnak mondható vonásokkal rendelkezett, a tekintetében azonban volt valami vérfagyasztó, akárcsak a “zöld ruhás, ülő nő” furcsa vágású és állású szemeiben.

Ez a vérfagyasztás, továbbá a követelő, leleplező beszédstílus jellegzetes tulajdonsága volt Máriának, s abból eredt, hogy szerette tisztán látni a dolgokat, gyakran elutasítva a különböző árnyalatokat és kompromisszumokat is, mivel azok számára kisgyermek kora óta a gyengeség jelének tűntek. A korabeli Művelődési Minisztériumban e tulajdonságok nélkül valószínűleg pillanatok alatt szénné égett volna.

1961-től kezd tanítani a Pécsi Tanárképző Főiskola Rajz Tanszékén, ahol egészen 1980- ig művészettörténetet és a kezdeti időszakban ábrázoló geometriát is oktatott. Nem telt el sok idő és máris erősen megosztó egyéniségnek bizonyult. Volt, aki rajongva imádta és volt, aki egész egyszerűen ki nem állhatta. Nagy Imre, irodalomtörténész egy interjúban például így nyilatkozik róla: „Lehőcz Mária művészettörténet óráira szívesen emlékszem, alapos, szemléletes műalkotás-elemzéseket tartott.” – Igen, ez volt az egyik arca – mondhatná velem együtt Picasso is, ha ismerte volna Máriát, de volt még egy pár sötétebb arca is, amit ugyancsak magáénak tudhatott. Jól emlékszem például arra, hogy minden órán választott magának egy úgynevezett segédet, aki a képeket, az odakészített könyvekből, az episzkóppal

– ezzel az őskori eszközzel – a fehér képernyőre vetítette. Mindenki rettegett ettől a felelős pozíciótól, mert Mária alaposan ráförmedt arra, aki nem időben és nem éppen a szóban forgó képet vetített ki a fehér gyöngyvászonra. Ha új kép következett, a nyomaték kedvéért, egy pálcával az asztalra suhintott. Ekkor a segédnek villámgyorsan működésbe kellett hoznia az episzkópot. Ha ez nem sikerült, mert erre is akadt példa, akkor bajok voltak.

Ami engem illet, akkoriban Mária nyakára magamban egy viperahajú Gorgó, Medúza fejét képzeltem, akire nem szabad ránézni, mert a tekintetétől kővé mered az ember, s akinek a monda szerint az aranykardú Perszeusz vágta le a fejét, majd kicsorgó véréből született a szárnyas csodaló, Pegaszusz és Khüaszkór, a harcos.

Ma már persze másként látom őt; tény, hogy akkoriban afféle veszélyes “Medúzaként” nem volt a kedvenc tanárom, azt hiszem, jogot formált valamire, amihez nem volt vagy nem lehetett volna joga. Ezt semmiféle szaktudás nem feledtetheti. A műértés és a művészettörténet nem önmagáért van, tévedés valamiféle vigaszként felfogni a valódi élet helyett. Aki így tesz, az önmagát csalja meg. Igaz, a túlélés érdekében Mária sok mindenről lemondott és nem várt érte senkitől semmiféle ellenszolgáltatást. Csak egyetlen dologról nem tudott lemondani, a belső, lelki elefántcsonttoronyról, ahonnan a környező világ silánynak és tökéletlennek látszik, ahol mindig erőt kell mutatni és rendre letagadni a saját érzést, a saját félelmet… Lehet, hogy ez a keserűvé vált élmény tette túlzottan is agresszívvá?

Akárhogy is, ha rá gondolok, már nem az egykori művészettörténet tanáromat látom, azáltal, hogy portréja kiegészült többi felmerülő arcával, végre megfosztatott a régi dühtől, s konkrét jelenlétében van előttem, akár egy kubista látomás. Szinte filmként pereg le lelki szemeim előtt, ahogy Mária gyermekkori, kedves arcait magába süllyeszti és bekebelezi egy Medúza maszk, majd ezt is átkeretezi és sávokra bontja egy sokszemű, zöld ruhás nő szembe- és profilba forgatott arca. A létsíkok időtlenül és szinte gazdátlanul szétválnak ebben az ezüst fényű, geometrikus formákra bontott arcban, melyben nyoma sincs a statikusságnak és kiegyensúlyozottságnak, a részek összhangjának, inkább tűnik ez az arc a térbe furcsán benyomuló, töredezett alakzatnak.

Most látom, hogy a fentiekben azt írtam: “sokszemű, zöld ruhás nő”, pedig, ha jól megnézem a Picasso portrét, az ülő nő (Femme assise) a festményen bizony csak két szemmel rendelkezik, igaz, más-más nézőpontból ábrázolva, de ez a két szem mégis úgy hat rám – talán Lehőcz Máriának is köszönhetően –, mintha háromszor ennyi szemmel nézne.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük