Millei Lajos versei

A fátum árnyékában

1
Sétára hív a szendergő utca,
bársony a járda, s fönt selyem az ég,
a csörtetés már álmát alussza,
s a nappali fény is horkol már rég.

Rőt kezű ősz simogatja hátam,
levéltetem jajdul léptem alatt,
elhalt évszakon tapos a lábam,
szívembe mar a múló akarat.

Liget nyújtózik az utca végén,
kacagó, dús füve meggyérült már,
szemérmes bokrok búsulnak szélén,

oda a zöld ruha, oda a nyár,
merengek egy pad karcos festékén,
deszkájára egyszer szúhalál vár.

2
Köröttünk vágtat, lohol az élet,
millió kisdedben zenél a szív,
s lelkek ezrének zeng az ítélet,
– ennyi volt, vége, az öröklét hív. –

Pillangóröpte álmodást élünk,
ébredésünkre tán nincs is esély,
bambulunk, mert felébredni félünk,
s fertőzi sorsunkat ezer fekély.

A föld, melynek majd porunkat adjuk,
harákolva prüszköl, fuldoklik már,
szorgos kézzel, méreggel itatjuk,

s vegyszert szór föntről a bősz gépmadár,
halnak az erdők, meg is siratjuk,
s tonnaszám ontja a papírt a gyár.

3
Műanyag járvány dúlja a Földet,
a zacskós élet nejlonban izzad,
a palackok már hegyekké nőnek,
s mi csak hullajtjuk a piszkainkat.

Műtrágyát szórunk mezőre, rétre,
kövér lesz attól majd a legelő,
s ha tejivónknak sápad a vére,
tejpótló tápon él a csecsemő.

Szántóink génkezelt magot kapnak,
hogy megtöbbszörözzük termésüket,
gyümölcsfáink permettől fulladnak,

s égő naptűz süti levelüket,
a felhők olykor könnyre fakadnak,
hogy savas eső mossa bőrüket.

4
Füstöt, gőzt, gázt rábízunk a szélre,
vigye, fújja a fellegekbe fel ,
unott kezünk legyint az egészre,
a teremtő Ember így ünnepel.

Vizeink tükrét olajfolt marja,
tankhajó köpi a fekete vért,
szurkos ragacs a tengerek partja,
hol állatok sírnak kegyelemért.

Olvad sok jéghegy fehér ruhája,
a felmelegedés nyakunkon már,
sivataggá ég a rétek bája,

lepi a termést a víz és a sár,
s a leigázott Föld legendája
az unokák közt szájról-szájra jár.

5
Féktelen a gazdagok hatalma,
irányítják a szegény többséget,
elhalt már az egység forradalma,
az kap csontot, ki bárgyúbban béget.

A kékvérű faj nem ad irgalmat,
háromszáz mágnás új törvényt ácsol,
pénzzel szabják át a társadalmat,
ha nem simul hozzájuk magától.

A gyarapodást megoldják rendre,
elég, ha a pénzre fedezet nincs,
válság, ínség kerül napirendre,

aki nem hajt fejet, kezén bilincs,
billog kerül állatra, emberre,
a diktatúrának vége sosincs.

6
Kínok, fájdalmak az égig szállnak,
megoldást csak a gyógyszerek hoznak,
felvirágoznak a gyógyszergyárak,
telik a zsebük a szponzoroknak.

Csábos a reklám, tudatot formál,
már a gyerkőc is tablettát kérlel,
a mellékhatás, akár a drognál,
folyvást csak több pirulát igényel.

Mosolyra áll a hatalom szája,
tengernyi ember költi a pénzét,
a mai kor mocskos rabigája

orvosságbéklyóval teremt békét,
s a vezetők maroknyi osztálya
pórázra köti hiszékeny népét.

7
Olyan gyakran letérünk az útról,
nem törődünk korláttal, kanyarral,
téveszméket kántálunk a múltról,
és magyart kínoztatunk magyarral.

Pedig szívünk mindig együtt dobban,
és erünkben a vér is ugyanaz,
tudjuk ám, hogy élhetnénk mi jobban,
sok tél után jöhetne már tavasz.

Egyszer, talán rügyet bont az élet,
és mosolyt lenget szájunkra a szél,
szeress, ölelj, egyszerű a képlet,

és tisztelj mindent, mindent, ami él,
részecskékért ne adj fel egészet,
s az összes lélek majd együtt zenél.

*

Húszévesen

Húszévesen még törekvő a hajnal,
víg mosollyal csiklandozza vágyaid,
s vállig érő, Sámsont gyalázó hajjal
várod, hogy kiserkenjenek szárnyaid.

Karvaly-magasan a látványt csodálod,
s hogy repülhető a fiókák álma,
süvöltő szelek térdelését várod,
s ehelyett rád lel léted Delilája.

A hajnal immár jajjal ébreszt téged,
dús hajad helyett hájad nő csak egyre,
de emlékként még szállod a vidéket,

s vágyón gondolsz szirtre, oromra, hegyre.
A ballagó idő elfedi fényed,
s már csak benned él a múlt bizseregve.

*

Hagyatékként

Vérpadra vittem vicsorgó gőgöm,
hogy bennetek virágozzon hitem,
ne szopjon savót életemlőkön,
s új reményszél lengjen mindenkiben.

Meséltem álmot süket füleknek,
vak szemekre ültettem szivárványt,
lángot loptam csecsemő tüzeknek,
hogy falják fel a fertőző ármányt.

Estbe torkolt a hajnali csoda,
vásott éjszakába a pirkadat,
bokáját törte hitem vad lova,

hisz gáncsokért él minden pillanat.
Ne higgy édest, míg él a mostoha,
fillérekért ne add Te el magad.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük