Murányi Zita versei

minden reggel kétszer kelek
álmaim támasztom neki a falnak
bekeríthetetlen árnyak vigyáznak
fejem fölül lázasan csurog a pirkadat

másodszor amikorra a vörös ég
is megvirrad fény zavarja szemem
a test korlátja gyullad ki hófehéren
magamat is föl kellene ismerjem

mint ágynak döntött létra
fekszem harsadnak a fokok
a belül gyújtott világosságon
a purgatórium ameddig fölkapaszkodom

és most hogy már állok két lábamon
mintha megnyúlt volna a köröm
a menny a pokol is zárva tart
isten ajkán tör fel számon a káröröm

csak nézem magam egy sebet a térdemen
vagy az ereket ahogy behálózzák a lábam
harminc lépés a konyha negyven és menet közben
kellene elsüllyedni a föltámadásban.

*

csak egyszer

ugyanaz az ég jut a lombnak
a fák hegyén a bűvös szélkolompnak
amikor a csillagtisztás sorban levél zörren
csak a menny világít zölden

ugyanaz a fény lobban
a félénk holdkaréjban
benn a szobában az
őszi jácint fejére koppan

ez az ezüstös béke
könny játszik isten szemében
és rácsurog az ember szívére
hogy sose legyen vége

most csöndes a lomb
csak a fűszál susog
fehér ragyogáson rágja át
magát az összes csillagtorok

csak egyetlenegy fénye
hogy kitartóan tovább égne
csak egyszer sikerülne fölnéznie
a reggeli égre.

*

valami szűnni nem akaró
finom áramlásban
hunyt szemmel is apadó arcát
láttam a gomolygó holdragyogásban

isten előtt állt lábánál finomabban
rezzent össze a csillagnádas
mintha a szél verné ide távoli
árnyékát egy halhatatlan imádságnak

ezekben az éjjeli szentélyekben
a fény rendíthetetlen pattogása
emlékeztethette a föltámadásra
hogy az éjszaka korhadó csillagok keresztfája

mintha ezen a viharos reggelen
ismét ő köszöntene nem a földre hullik le
minden koppanással fölfele a mennybe
fúródik át az esőcseppek szögfeje.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük