Novák Imre: Súlyos sejtelmességek

Amit az élet nem tud megoldani, azt egy film sem.

Kenneth Lonergan Manchester by the Sea, magyarul Régi város című filmrjéől

Kenneth Lonergan amerikai drámaíró, forgatókönyvíró és rendező, – a főszereplővel, Casey Affleckkel – 2017-ben nagy sikert aratott Cannes-ban. A Régi város című filmmel elnyerték a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést, és Casey Affleck megnyerte élete első Oscar-díját a filmben nyújtott alakításáért.

Kenneth Lonergan Régi város című filmje Bostonban játszódik, a főszereplő Casey Affleck, a történetben Leenek hívják, egyszerű életet él, amolyan mogorva, házmesterféle mindenes, elhárít kisebb-nagyobb hibákat a lakásokban, ő a gondnok, és a ház alagsorában él – egyedül. A lakók gyakran panaszkodnak rá, és nemritkán van is rá okuk, de ő soha nem morgolódik semmin, nem zúgolódik, teszi a dolgát. Aztán időnként borul a nyugalma, ilyenkor iszik valamit a kocsmában, és beleköt valakibe, aztán a bunyóban kiadja magából a feszültséget. A film a főhős pszichológiai portréja.

Központi problémája az elidegenedés, ez a mű lényege. Bámulatos, ahogy képekkel és rövid párbeszédekkel szóra bírja az eseményeket. A történet feldolgozásánál megszabadult minden szokványos dramaturgiai spekulációtól, nem poentíroz, nem anekdotázik. Mesél, tárgyszerű képekkel mondja el hőse életét, felváltva használja a filmbéli jelen képeit az emlékképekkel.

Az elején nem tudjuk, hogy a fekete krónikákban olvasható borzalmas családi tragédia rejlik Lee életében, az csak lassan bontakozik ki a visszautalásokból. Halálesetről van szó, de nem gyilkosságról, hiába vagyunk ráhangolva erre, mert ugye, az erőszak évszázadaiban élünk. Homályos hallgatások, szépen megkomponált állóképek sorakoznak egymás után a városról, aztán a tengerről, a kikötőről meg szobabelsőkről, de eltűnik az idill, felbukkan a gonosz, a rossz, és belebonyolódunk a történetbe és minden kaotikussá válik. Győz a káosz.

A különböző visszaemlékezésekből tudjuk meg, hogy milyen korábbi események miatt olyan egykedvű, megtört vagy feldühödő fickó Lee. Lonergan filmjének az egyik legnagyobb erőssége, hogy fantasztikusan jól komponál, kitűnő ritmusban idézi fel a visszaemlékezéseket. Egy másik, egy életvidám karakter is kibontakozik előttünk, de az már a múlté.

Egy szerencsétlen esti italozás után, mikor még alkoholt akar hozni, kigyullad a házuk, felrobban a kazánjuk, mert gondatlanul a kandalló előtt hagyta a farönköt. A három gyereke meghal, feleségét kimentik a tűzoltók. Ezért él magányosan, a csend világában vezekelve.

Csakhogy Lee élete egyik napról a másikra felborul, szívbeteg bátyja, Joe meghal, és intézkednie kell, rámarad unokaöccsének nevelése, akit az anyja már korábban elhagyott. Odasiet az idő előtt elhunyt báty tengerparti otthonába, hogy segítsen az ilyenkor szükséges tennivalókban, és felügyelje Joe egyedül maradt tinédzser fiát, Patrickot, aki talán még fel sem fogta, mi történt. Mint minden fiatal srácot, őt is a sport, a csajok és a szórakozás érdekli. Ebben nem is gátolja Lee, részéről ez rendben is van.

A helyzete azonban bonyolódik. Egyszerre kell megbirkóznia az új helyzettel, és a tinédzser fiú fájdalmával, kamasz életének gondjaival. Amikor a bátyja halála után kiderül, hogy neki kell felelősséget vállalnia tizenhat éves unokaöccséért, és mégis kénytelen mindent feladni, és visszaköltözni – legalábbis egy időre – abba a kisvárosba, ahol felnőtt. És ahol túl sok emlék várja.

Újra számítanak rá, de ő nem akar felelősséget vállalni egy tinédzserért, aki az unokaöccse, és a hozzá újra közeledni akaró volt feleségét sem tudja elfogadni, nincs benne megbocsájtás, nincs benne harag, gyűlölet. Nincs benne semmi – ahogy mondja. Jó és rossz nem érinti. Nem hisz az újrakezdésben, hiába törnek rá újra és újra múltjából származó személyes emlékei.

Dramaturgiai képlete: egyszercsak minden egész eltörik. Felgyullad és leég a háza, elveszti három gyermekét és elhagyja a felesége. Elveszti egész korábbi életét, reményeit, érdeklődését a világ iránt, csak a korlátait látja. Csak a túlélésre koncentrál, nem nézi, mit nyer, mit veszthet, a holnap nem érdekli, hiszen már igazi jelen sincs, tudja, csak zűrös holnapok jönnek, amelyekben ő biztos rosszul jár, de nem is akar jóljárni. Világképéből hiányzik a bizakodás, a kiútkeresés, pedig körülötte mindenki a boldogulásáért küzd.

A főhős már eldobta a világhoz fűződő természetes kötődését, már nem akarja tovább csinálni ezt az egész tortúrát, nem menne tovább a lidérces úton. Aztán a nosztalgia felázott vidékére téved és az visszahúzza.

Egy film, amiben nincs cenzúra. Köznapi nyelven beszélnek a filmbéli alakok, nem ritkák a nyers szavak, kifejezések, van bazmegolás rendesen, bár érdemes megjegyezni, hogy a magyar fordítás rátett egy lapáttal a trágárságra. Az eredeti szöveg nem annyira káromkodós, mint ahogy magyar feliratban olvashatjuk.

A cselekmény általában rövid párbeszédekkel halad, vagy azzal se, a rendező hosszú történeteket mesél el szöveg nélkül. Ilyen a hideg miatt elhalasztott temetési jelenet is. Ritkán szerepel benne olyan lelki folyamatokról szóló vallomás, mint a volt feleség visszatérési kísérlete a főhőshöz. Ott az az elutasító nézés, ahogy hüppögő, volt felségére tekint, az megrázó. Gyanítom, ekkor döntötték el a zsűri tagjai, hogy a legjobb főszereplő díját kapja.

Nem csodálkozom, hogy a film alatt gyakran felszisszenünk, hogy ennyi borzalom már nincs is, és nem csodálkozom, hogy elszorul a szívünk és könnycseppek szivárognak szemzugunkba.

2016-ban bemutatott A régi város című film finom eleganciával készített mű, a jól kiválasztott időpillanatok sorát válogatja ki a főhős életéből. Nyugodt az előadásmódja, méltán érdemelte ki az Amerikai Filmakadémia legrangosabb elismerését, a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat. Valamint nem véletlenül lett első Casey Affleck a szereplők között, de a sikert jellemzi még, hogy az alkotást több kategóriában is jelölték az arany szoborra.

* Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük