Pethes Mária: Kövek hattyúszárnyon – Költőtársaimnak

Elherdált szavak folyóján kelünk át
a bizonyosság túlpartjára
Széthasadt nevetések vásznát
fogjuk vitorlánkba
Kővé vált könnyek sebzik bőrünket
Hiába nevetnek kitartásunkon
a múlt bűvészinasai

Magunkkal viszünk egy marék földet
hogy mindig velünk legyen Hazánk
s ha elpilledünk fejünk alá tehessük párnának
Megszeppent hulló almák gurulnak utánunk
Felhők gyolcsába vadlúd biztatóját pólyáljuk
Csak a mindennapi kenyér
szégyenét nem akarjuk vinni
de a kíméletlen szükség bőröndünkbe teszi

Magunk mögött hagyjuk a bárgyúsághoz
szoktatott emberiséget
a szolgaságba hajszolt megalkuvást
az újra és újra ismételt bűnöktől
áporodott levegőjű gyóntatófülkéket
Elhagyjuk a járdák gödörvizén
lebegő levélígéreteket
rajtuk a feladó nevét

Látjuk ahogyan tűzvész gyúl
a négy égtáj négy sarkán
Látjuk magunk mögött rianás nélkül
jégbe zárulni a Tó öblös száját
Halljuk az aszfalton kopogni a jégeső aranyköpéseit
Halljuk amint a szél korbácsolja a fasor ártatlan fáit

Sírunk a tudatlanokért
akik nem tudják mit cselekszenek
Sírunk a kényelem fövenyén tespedőkért
akik tudják
de jobbnak látják nem tenni
amit kellene

Sírunk az állomáson lakóért
aki előre reszketi a tél ítéletét
Legnagyobb megaláztatásáért
mert éjszakára az illemhelyről
a bokorba zárják

Sírunk a telefonokban rekedt virágnyelvért
az elprédált hitért
az éhhalálra szánt tehetségekért
a pirosfehérzöldért
Hattyúkkal rikoltozunk a kipróbált hűségért
Vonszoljuk szívünkben
az őseink sírjára őrzött köveket
Cipeljük az emberség földjére

 

1 hozzászólás

Comments are closed.