Seres Rebeka: A csend fogságában

Csak a fülemben motoszkáló zúgást hallom. Semmi mást. Őrjítő ez a véget nem érő hangzavar. Egy kórteremben ülök, az ágyamon, az ablak mellett. Nézem, ahogy esik az eső. Már nem hallom, ahogy az esőcseppek az üvegnek koppannak, csupán nyomaikat látom a felületen. Soha többé nem fogom már hallani őket.

Mozgás van körülöttem. Tizenkétéves vagyok és egy felnőtt kórteremben fekszem. A gyerek részen már nem volt hely. Én vagyok itt a legfiatalabb. A szemben lévő ágyban egy hatvan év körüli nagymama fekszik, egy egész család tömörül most köré, fontoskodó lánya igazgatja a mama ágyát, táskájából kipakolja az egész hűtőt, férje néhány lépéssel mögötte, csak áll és figyel. Láthatóan rosszul érzi itt magát, idegen és merev. Három gyerek fel-le rohangál, mindent megnéz, megfog és leejt. De ezt én már nem hallom, csak a látvánnyal szembesülök, amit a földön heverő tárgyak nyújtanak. Az egyik gyerek még mellém is leül, lábai fel-le kalimpálnak miközben beszél hozzám, de egy szavát sem értem, csak a mozdulatot, ami anyjától jön, aki magához hívja. Kicsit megszidja, a kislány összehúzza magát, bólint, vet felém még egy utolsó, szomorú pillantást, aztán visszatér testvéreihez.

Öten vagyunk ebben a szobában. Azért csak ennyien, mert a mellettem lévő ágy üres. Tegnap még egy középkorú nő feküdt rajta, de reggel hazaengedték. Nemsokára én is hazamehetek. Az a kopasz doki legalábbis ezt mondta nekem. Vagyis leírta egy papírra, hogy megértsem. Most is itt van az a papír a mellettem lévő szekrény tetején. Van rajta egy kör alakú folt, kicsit kifolyt a gyümölcslevem. Ettől függetlenül a műanyag pohár még mindig rajta van, így már két szabályos kör alakú nyom van rajta. De csak az egyiket látom. A nagynéném hozta. Azt mondja, szükségem van a vitaminra, hogy meggyógyuljak. Nem tudom, hogy hozhatná vissza a hallásomat egy pohár narancslé. Csak akkor fogok meggyógyulni, ha újra hallani fogok, de attól félek, ez sosem fog bekövetkezni.

Anna néni ront be hozzám, mellém lép, beszél és magához ölel. Csak akkor térek magamhoz, amikor már érzem a mentolos samponját, s a haja az orromat csiklandozza. A nagynéném az egyetlen rokonom immár. A robbanás megölte a szüleimet. Olyan biztonságosnak tűnt az a kis panelház, ahol laktunk, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer csak felrobban egy gáztűzhely. Én éppen a barátnőmnél voltam, a szomszéd lakásban, nekem csak néhány bordám meg a jobb karom tört el, és károsodott a hallásom. Én túléltem, de a szüleim nem, ők a robbanás közvetlen közelében voltak. Azt sem tudom, mit csináltak éppen, amikor meghaltak. Ettek? Tévéztek? Beszélgettek? Vagy a lakás két legtávolabbi pontján voltak és észre sem vették, hogy örökre vége mindennek?

A nagynéném egy zacskó gumicukrot nyom a kezembe. Tudja, hogy ez a kedvencem. Minden nap hoz belőle egy csomaggal. Ez az egyetlen étel, ami másnapra eltűnik a szekrényemből. A többi pedig csak egymásra rakódik, akárcsak egy emeletesház téglái.

Míg én felbontom a zacskót, tollat vesz a kezébe és a nagyalakú kockás füzetet, amiben beszélgetni szoktunk. Hogy érzed magad? – firkantja le egy új oldal tetejére. Átnyújtja nekem a füzetet és egy másik tollat, de nem veszem el, csak megvonom a vállam. Ez a válaszom.

Nem lankad a lelkesedése, ismét írni kezd. Fáj valamid? Megrántom a vállam. Szükséged van valamire? A fejemet rázom. Anna néni az ajkába harap. Erősen gondolkozik, hogy mihez kezdjen egy kamasz lánnyal, aki pár napja vesztette el a szüleit. Látod ott azt a nénit? Firkantja le, mellé pedig egy nyilat rajzol, ami a velem szemben lévő ágyra mutat. Odapillantok, a nagymama családja még mindig itt van, lánya egy kisszéken ül mellette, férje pedig a falnak támaszkodik és az óráját nézi. Visszafordulok Anna néni felé és bólintok. Ismét írni kezd. Szerinted miért került be ide? Megvonom a vállam. Ki akarták rabolni a házát, de közben hazajött. A rablók elbújtak a spájzban a befőttek közé, de pechükre éppen bevásárlásból jött a néni s mikor benyitott, két férfit talált a baracklekvárok között. Ijedtében hozzájuk vágott egy zacskó lisztet és egy üveg kovászos uborkát. Az egyiket fejbe találta a liszttel, a másikat gyomron az uborkával. Az egyik azonnal kifeküdt, a másik fel akart állni, de beverte a fejét a polcba, amin a lekvárok voltak, így ő is elájult. A szomszédasszony kihívta a rendőrséget a kiáltozásra, s mikor kiértek, meglepetten látták, hogy a két betörő a lekvárok között fekszik, a néni pedig a spájz ajtajában, ugyanis szívrohamot kapott a megrázkódtatástól. A két férfit is ebben a kórházban látták el, csak egy emelettel lejjebb, nagyon féltek, hogy ismét találkoznak a nénivel és megint megdobja őket egy üveg baracklekvárral.

Visszafojtott nevetéssel olvastam végig a történetet, majd felkaptam a szivárványos tollat és ennyit írtam a lap aljára: Hazudsz. Anna néni a fejét rázta. Nem. Így történt. Láttam az egyiküket az automatánál. Még mindig lekváros volt a haja a kötés alatt.

Így éltem túl az elkövetkezendő néhány napot a kórházban. Történeteket találtam ki betegekről, nővérekről, orvosokról. Aztán mikor hazamehettem, vagyis amikor Anna nénihez költöztem és új életet kezdtem, akkor is folytattam az írást. A történetek, amiket kitaláltam, visszaadták azt, amit elvesztettem: a hallásomat. Minden egyes elbeszélésben hallottam az emberek hangját, az autók berregését, a madarak énekét és az eső kopogásának neszeit. Ezért lett belőlem író, hogy újra egészében csodálhassam a világot.