Sitku Róbert: Rapszódia

Itt, ahol élek,
csak a hiány jön
velem szembe.

A nők itt negyven évesen
elveszítik jobbára mindazt,
ami nővé tehetné őket.
És csak válluk íve
vagy derekuk formája
árulja el, hogy
ők nők voltak.
És az arcuk is átalakul;
durván vésett kővé dermed,
nyerssé, szikárrá.
Ötven évesen
már nem nők;
csak a gyerekeikről
tudnak beszélni,
nyíltan megvallva így,
hogy az életük
már rég befejeződött.

Itt, ahol élek,
a hit soha nem jön
velem szembe.

Itt templomok vannak,
de az isten sehol,
csak szabályok, törvények
és gátlások harapófogói;
itt nincs mit hátrahagyni,
nincs mit továbbadni,
csak ezt a semmit,
amit mi is úgy kaptunk –
ahogy a szüleink kapták
az ő szüleiktől,
minden hibájukkal,
minden tévedésükkel,
minden darabokra
szakadt álmukkal
együtt;
és a lélek mélyének
farkasfalkáival,
a kétellyel, a félelmekkel,
a bizonytalansággal,
a semmivel nem magyarázható
vaksággal,
és a mindent beborító,
lassú halálra ítélő
érzéketlenséggel.

Itt, ahol élek,
vastag rétegekben
rakódik le a semmi.

Itt nem látsz a szemekben
tiszta örömöt,
csak huszadrangú
másolatokba kapaszkodnak;
itt összetévesztik
a tárgyakat az árnyékukkal,
de inkább az árnyékok
árnyékaival;
és azért alszanak éjjel,
mert már semmi álmuk nincs,
vagy azért forgolódnak,
mert érzik, hogy elveszett;
és az önbecsülés is
fehér holló,
amit szégyellnivaló,
olcsó csatározásokból merítenek,
míg a nyakukba akasztva
a vasbeton-nehezék –
és megfertőződött már
az újabb nemzedék
is.

Itt, ahol élek,
csak semmi lehetek.

Csak köd vesz körbe,
amit utol nem érhetek.
És szellemi orgazmust
csak úgy élhetek át,
ha széttördelem ezt
a mocskos komédiát;
vagy ha észre sem veszem,
és mellette,
mint törpék között
az óriás,
láthatatlan vagyok –
és nem komédiás.

Itt, ahol élek,
már nyugovóra tértek.

Koravén álmokkal eltelve
éltek évtizedeket –
és a végére
szükségük lett
valami istenre,
hogy értelmetlen életükbe
beleláthassanak valamit;
valami célt,
irányt,
okot,
benső szükségszerűséget,
csak megmenekülhessenek
a feleslegesség érzésétől.

Itt, ahol élek,
nem jövök szembe
soha magammal.

Mindazt, ami lágy
és kifinomult,
pörölyként lecsapó
mondatok mögül
kellett kibányásznom,
s míg reszelékként
szedegettem fel
és raktam össze,
különváltunk egymástól
mindörökre.

Itt, ahol élek.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük