Szabó Lajos: az új szerzemény

egy kicsit túl nyafogós voltál
a szemed kert
benne szentjánosbogarakkal
a közepe vízesés
aljára ejtett fehér kövekkel

mellém bújtál
az sem számított
hogy a reménynek
szárnya nőt furcsa érzésekből
apró tintapöttyökkel

óvatosan kisurrantál
csak egy lepedőben
pőrén
kacagva puha talpakon
és én csak vágytam utánad
e bolond világ alól

emlékszel
este
zöld alga vonta félre
az égre szánt csillagokat
félárbocon hintáztatták
a konyha
sárgás fényeit
csempe…langyos csendben

vajas kenyeret ettünk
hagymával meg sóval
morzsát hagytunk a padlón
a szöszök mellett
és magunkból alig valamit

magyar hangok
hallatszott a tévéből
kilenc körül
s egy pillanatra megszédült
a lámpa neon árnya…

amikor
a zuhanyrózsa
tágra nyílt pupilláin keresztül
könny szökött a melledre
minden lemállott rólad
mint
a cseresznye vörös húsa

másnapra
nylonzacskóba raktam a szívem

aztán kiszállt a kádból
a lehulló pára
telt kék összes cseppjeivel
bújt a köntösébe vigyázva

©Tarcsai Béla -Vakolat