Szokolay Zoltán: Régi ház

Lakatlan áll már ötvenhárom éve
a ház, ahol meghalt egy kisgyerek.
Nem emlékszem hangjára, csak nevére,
azt még értem, mint saját nevemet.

Elindulnék, ha hívnák. Szót fogadva
vinnék rábízott terhet bárhova,
mintha helyette nőttem volna nagyra,
és ő élne még mindig, én soha.

A lakatlan ház három ablakából
félévszázada lengő függönyök
csapnak az égre kérdést, választ, átkot,
de senki sincs az indulat mögött.

Ötévesen két Kosztolányi-verset,
hiszik vagy sem, már kívülről tudott.
Mikor a barna padláslépcsőn felment
anyját kísérve (ő volt, én vagyok?),

elhatározta, bármi történjék fenn,
biztonságosan le kell jutniuk.
Egy könyvben nemrég, homályos fényképen
látott egy szobrot: anyát és fiút,

az volt a példa, ahogy ők szerették
egymást, az Ige beteljesedett,
s a katonák a testet már levették
a keresztről és boldog este lett,

és megértette azt is, hogy miért a
szobornál nyílt ki mindig az a könyv,
ha nem volt otthon senki, a Pietà,
Michelangelo műve ráköszönt,

az mondta el, hogy nincs külső segítség,
szülő és gyermek egymást mentheti,
akár a halálból, ha minden kincsét
hiánytalanul átadja neki,

s ő átadta, nyakába csimpaszkodva
súgta fülébe: szeretlek, Anyu,
menjünk le innen, nem hagylak magadra
– a szobrot látta anya és fiú –,

induljunk világgá együtt, ketten,
a párnám vigyük, meg a könyveket,
gyere, Anyu, harang szól, megéheztem,
majd vigyázok Rád, nem vagyok gyerek.

Így mondta akkor, bölcs öreggé válva,
mert néhány hete látott már halált,
mikor a tűzhelynél a nagymamája
kettőt sikoltott és szíve megállt.

Az anyját vesztő anya nem találta
helyét a Földön, ma így látom ezt.
Átszökött volna akkor a halálba
a kisfiával együtt. Besötétedett

és lementek. Az anya sírva főzött
piros fazékban tarhonyalevest,
leültek, ettek, fölöttük időzött
egy láthatatlan szellem. Tudták: az az egy.

És verseket olvastak estelente,
a sorok közé hó hullt, télbe tél.
Költő lesz-e, ki anyját megmentette?
A gerendán még lengett a kötél.

Most megállok. Már nem hiszek utakban,
hol ég zenghet és megrendül a föld.
Ötvennyolc évet éltem, elfáradtam,
az árvaság csupán, mi még betölt.

Lakatlan ház, a téridő legvége.
S a kisfiú most anyátlan remeg.
Nem emlékszem hangjára, csak nevére,
ha meghallom a saját nevemet.

Ne számolgassam, hány évem van hátra.
Esendő voltam, nem tettem csodát.
Ha találkozunk, talán megbocsátja,
hogy életét csak így éltem tovább.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük