Aknai Tamás: Burkusok

Megfigyelési iratok és jelentések számozott kötegekben. Cs. K. Mihály Tivadar gyógyszerész és festőművész (Über Tivadar M .K. Cs.,  Apotheker und Kunstmaler.

Bündelweise Beobachtungen und Kurzmeldungen. Numeriert.)

 

Fekszik, karja a feje alatt…

 

Jó töltet ez az élő matéria, töpped, tömörödik, gázmagja van és robbanékony a luftja. Fekszik, karja a feje alatt, bámulja a koszlott meszelést a gerendákon és födémdeszkákon. Gondolat csak, nem kijelentés. Még nem létezik, de Mihálynak szintúgy tulajdonítható lesz, mihelyt kiejtetik. Állapotleírások, álomjelenetek, ténylegessel, tapinthatóval átlapolódó emlékek adják zömét. Felidézése közben is adatokkal gyarapodó corpus, viszont biztonsággal állapítjuk meg, a közlés formája csak folyamatos megszakításokkal tagolt lehet. Súlyok röpködnek láncaikat vesztve. Újra csak, mindig megszakad az álom – mondhatnánk. Újra csak rést ütnek az anyag és lélek földhöz tapadó töltött palacsintáján ezen schrapnellek, bizony mondjuk, kívánatos volna valóságnak tapasztalni, ami valamely módon bekövetkezik. Jó ideje félelmes takarásban a Nap útja. Járóföld? Fertály mérföld, mondjuk a magunk előre haladására. Máshol, fönn meg fényév, fényév, micsoda utak. Vakarom magam, vakarom, kaparom a bőrömet. Régi matrac, férgek dúlják, századokkal előtti világok távoli anyagából szúrnak ide fullánkjaikkal ragályos quinta essentiát. Pókok a függöny korcán, húsvétkor vétetett le utoljára, akkor se édes mama mosta. A célpont közepébe, seggem partjába, mellbimbóm hegyire, szemhéjamra szúrnak. Állott és töppedt tőzeg ez a számosállatnak sem illő alom, én egyedül rajta, van bátorság ágynak mondatni, és megnyugvással teszi ezt itt akárki, hogy ez márpedig az volna, aminek mondatik. Nem az pedig, nem az, fekszem álmatlanul ezen a hencseren, alattam élőlények miriádjai triumfálnak, amiknek szemszerkezetében a fény és az idő alkotmánya is rejtve, de nem azon fejekben, hol az égi mechanika és a négy elem tanának uralma idejét a majesztás fizika rajzolja át egyetemünket új „generális” tudományával. Sötét, rossz szagú lehelet, a fing szaga, a pókok, a különösen elegyes éleny, mely éled a matrac töltetében már el is röppent nyílegyenesen. Aszteroid vagyok, most már visszafelé irányban, kacsintással vágyott tanom obszervatóriumába, Nagyszombatba éppen, hol jelen bánatomra kritikai súlypont a tapasztalással megfigyelő ág sorvadása. Fájdalom ez is, nem húsnemű, de inas: a pozsonyi akadémián sem sikerült obszervatórium felállítása, és hallom: egyes egyének munkásságában él tovább az eszme, Budán (Pesten) vagy másutt külföldön. Haladok az asteroid pályán és látom egyszerűen a fényes Nap optikai világánál, milyen kívánatosak volnának is az obszervatóriumok a mi Felvidékünkön! Olvasom Ádányt, Andrást, amint igen nagy elsőbbséget ad a Kopernik – tannak, közben teljes és feltételen elismeréséig még el sem jutott, a hivatásukra nézve teológusok pediglen még ennyire se hajlanak. Füstölgök rendesen magamban, alig csak a jó szándék hiánya ez, a matézisé inkább, minek birtokában nem lehetséges a newtoni dinamikát és alkalmazásait tovább tagadni vagy hagyni a megmaradt a szokást, pártatlanul ismertetni Ptolemaiosz, Tycho Brahe és Kopernik rendszereit. Olvasom Makó könyvében és látom is, amint a csillagászati rész ésszerűen a mechanikához csatlakozik, miközben Segnernek sokak által csodált modern szerkezetű könyve – holott élhetne önnönmaga érett spiritusával, még a mechanikától függetlenül les rá az égitestek futására. Fekszik, karja a feje alatt, bámulja a koszlott meszelést a gerendákon és födémdeszkákon.

 

Az álom a valóság tartozéka. Együgyű megállapítás. A gyermekévek felnőtt világ számára gyér tapasztalatát mind itt mögöttem kimosolyogja, mindennél időt állóbb talapzatként képtelenségnek, hamisságnak, távlatosan is tévelygőnek jelenti: cum ergo accepisset acetum, dixit: consummatum est.[1] Keserű évek voltak Kisszebenben az 1850 körüliek, de másképpen keserűek, mint a tíz, vagy húsz évvel korábbiak. A prunus dulcis, azaz édes mandola, érát követte a másik, a mérgező anyagokkal fertezett, nyersen fogyasztva halálos keserű mandola arzén-korszaka, Mely súlyos íz, védhetetlenül felszivárog a gondolatokba, szavakba, mozdulatokba. Élvezhetetlenné teszi mindazt, amit ad és vesz az ember, levegővé alakulva fojtogat, a lila és mélybarna árnyalataiban szétmossa a tárgyak szemmel látható körvonalait, tapintásukat elbizonytalanítja. E  magot összezúzván szabadul az exoplasma méreganyaga, amely a test irányításának pusztulásával oka a légzési rendszer megromlásának is. Kemény lesz tőle a puha és lágy, ami súlyos, tömör. Némely nemzetek, akik az országban maradtak, mint Kossuth anyja és özvegy húga, Zsuzsa, példának okáért még támogatta a Mack féle renitentia mozgalmát, de a besúgók a helyükön voltak, hej kegyed Wlado-Laci papa, apámuram, ki, ha nem is odaadással, de fundamentálisan helyeselte ezt – pártolta, hogy elfogják őket. Kitoloncolás, Brüsszel. Jósika, Podmaniczky Júlia. Hogy is lehetett volna másként? Halál Amerikában? Mérnökkar, orvoskar mind özönlött Vermontba és Virginiába.  A szögedi Számwald, ki ott Julius H. Stahel lett a Congress medállal, Asbóth, a zsidó Knefler és Mándy Mundee Károly, Kozlay, Pomutz György kiket apámuramék de nagyon megemlegettek. Ráday Geda bezzeg a jól fizető maradás koncára csapott Laucsik Mátéval egyetemben, zsák a foltra: vizsgálóbírája volt. A harc utáni ájer a reménnyel felépített keretek maradványait mind átjárta, kit valósággal rothasztott, kit csak fullasztva kínzott a rothadásig. Magyarként ki tervezett, ki ténykedett, ki valamit megvalósított, mint aljanép, csürhe a mons Tarpeiuson. És midőn a verdikt, az, hogy fel vagy lefelé legyen-e velem, nem született meg, úgy és akkor jöttem világra. Napomon az aggódás és a derűs várakozás és a vele elegyes aggodalom megfoghatatlan hangulata mintha távolabbra utasította volna a kételyt, a baljós jövőt idéző félelmet, ami ekkoriban mindenkiben, az én Kosztka famíliámban is rejtezett. Csúnya nő volt a bábaasszony, egyszerű, sötét és konyhaszagú falusi viseletben, pruszlikján apró levelek és piros kis virágok szirmai négyzethálószerűen a bársonyra hímezve. Alsó lábszárának diónyi, mogyorónyi viszértágulatait a vastag gyapjúharisnya takarta el. Kommal Mihae, guggema, dankseigod – sziszegte a jól végezhető, ezért eredménnyel kecsegtető munka hitében Schützné, a bábaasszony. Kisszebentől fél óra járásra, a szomszéd faluban, Jakubovanyban lakott. Onnan hívták el most is, mint, amikor Bella született. Benne volt a Kosztka családnak, főleg Wlado-Laci papának bizodalma. Sénezind teine koffundbéne – tette hozzá, mintha a kisgyereknek mondaná. Szájából így hangzott németül, hogy „Mihályka, gyere má’, jössz Istennek hála, szép a fejed, szép a lábad”.

 

Mihály szállj ki magadból, csak kényelmesen a zsöllyében, és úgy figyelj, a szereplők, mind jönnek kéretlenül, itt masíroznak, parádéznak előtted e láthatatlan promenádon, és ott vagy te magad is közöttük. Első pont Mihály, a kísérlet első lépése a megfelelő alapanyag előállítása: a jelenet higgadt leírása. A bábaasszonyi munka puha kellékeinek számbavétele, az első látvány rögzítése, a születéskori státusz (melynek alkalmazására kifejlett próbálkozások sokasága tette magabiztossá Schütznét), súlymérés, hosszmérés, fej-mellkörfogat, látás, hallás szemléje. Hiszen tudom már: ez akkoriban még nem szokásos, és szinte nem is létező praxis, de most is tetszik, ahogy újra elmotyogom: formás fejecske, jó arányú és egészséges lábak. Húsos, szabályosan rózsaszín anyag, a húsvéti bárányéhoz hasonló. A lámpa fénye bársonyossá teszi a képet. Egy valamikor fotográf-apparáton majd rá lehet állítani az optikát: soft skin.  Térviszonyok? Franciska mama hálószobájában sem volt még villanyvilágítás. Az olajlámpa – leleményes régi instrumentum, angol szerelvény, morva búraüveg – világított a közepén. Itt is adódik majd alkalmas expozíciós-opció: flash. Ha három ilyen készülék van a kisvárosban, az sok, de itt megvolt a ritka eszköz, ami a magas forrpontú petróleummal működött. Ravasz lőfegyverek závárszerkezetéhez hasonló gépezet, de vannak ékszerszerű és díszített elemei, öntött üveg olajtartálya, fényes tükröző hátlapja. A fogas tárcsás csavaróval szabályozható lámpabélen át szívódott a lámpa égésterébe a petróleum. Fényét, cilinder alakú üveghenger biztosította. A petróleumlámpa használatba vétele a időtöltő foglalatosságok szempontjából oly előnyökkel járt, mint a tompa délutánokon és esteken a könyv- és újságolvasás. Akadt a házban asztalra állítható, mennyezetre függeszthető, Franciska mama szobájában egy fehér lámpaburával szerelt, falra akasztható szerkezet. Franciska mama azonban nem szerette, használatával a szoba levegőjét szennyedőnek mondta, és nem volt éppen kedvére, amikor Wlado-Laci papát kellett gyakorta kérnie a lámpa tisztogatására.  A szekrények tetejéről elfogytak a befőttes üvegek, új még nem került rájuk, árnyékuk építménye még nem riogatta a gyerekeket, ekkortájt csak a kitömött nyest, a Háromméteresnél és a Kerekfüzesben esett madármegfigyelések és flóberlóbálás nyomán az errefelé ritkábbnál is ritkább hófajd, süvöltő és ölyv bámultak onnan le üvegszemekkel. A zöld gyíkot násza idején tömték ki, amikor elkékül a tokája. Ír lányok zöld íriszével vonzanak az üvegszemek. Tapad egy zuzmóval borított, görcsben lévő ágra. Nem szorult ugyan rá, de Schützné afféle szerzet volt, aki ezidőtájt ezekből a szemekből olvasta ki társaságának jövőjére nézve a leginkább számottevő jóindulatot. Embertekintetű, kék és barna szemű madarak voltak szerte a polcokon, komódon. Temérdek görbelábú csecsemőt, tót, magyar és cipszer gyereket segített a világra, számuk nincs. Gyors mozdulatokkal vágott, ha kellett, kése fényes, vékonyra kopott penge. A szappant hozta magával. Ura, a részeges Schütz főzte a fűszerillatú és erősen lúgos szappant. Schütz gyertyát is öntött, mézeskalácsot is sütött. Mentát és a zsidónál kapható levendula olajat keverte a zsírokba, a lúgba, mielőtt kiosztotta volna formájába a dermedő anyagot, amiből később latra megegyező kockákat vágott és csomagolt bécsi vékony papírosba. Schützné az árnyékos oldalán kékes-opálos szappankockát a komód szélére tette és mosta a narancs lámpafényben a porontyot beborító sárgás ragacsot. Egy fehér, forrón vasalt ronggyal itatta fel a szürkésfehér habban oldódó születési nedveket, rázta aztán a kisdedet, lógatta fejjel lefelé. Az kisvártatva fel is sírt. A fényes fekete lakkal festett komód közepén rózsafából cirkalmasra faragott keresztfa. Rajta Krisztus sebzett alakja, előre feszülő tenyerében aránytalanul nagy, szögletes fejűvé alakított szegek. Színes losonci szőttes a kereszt alatt. Ferenc József 1852-es látogatására készült emléklap a fiatal császár aggályosan részletező kőrajzos portréjával. (Tiroler Jäger-Regiment Kaiser Franz Josef I. in dem Feldzuge.) Mihályka sírt. Sírtam. Nem erősen, ki-kihagyó ritmusokkal. Nyávogásszerűen. Szokatlan keleti hangszer, játékos nélkül gerjedő glisszandókkal. Észrevette a bábaasszony. A kis szabálytalanság az élet valószerűségének és változatosságának bizonyossága, teljes tanúság számára arra nézve, hogy a jövevény, aki majd a keresztségben a Mihály nevet kapja, éppoly tévelygő, és bűnökkel terhelt atyafi lesz, mint a többi, akit eddig a világra segített, és akik közül bizony számosakat fel is lógattak már.  Schütznével Franciska mama egyezett meg a szülés előtt jóval. A fájásokról lovas legénnyel üzentek, fogatot is küldtek a bábáért, aki nem váratta magát, fizetségért jött ezúttal is és magabiztosan állt a görcsbe ránduló anya mellé, fogta a kezét, nyomta a hasát, adott neki céltudatos utasításokat, még tréfálkozott is vele. Kikérdezte a reggeli gyomlálás eredményéről, és arról, hogy elégedett-e az újdonságként nemrég megjelent lippai török paszullyal. Egy hónappal ennek előtte már váltottak szót a veteményezéséről. Ruháján zöld levelek és piros virágocskák hálószerűen a bársonyra hímezve. Breznói cipszer stükk – gondolta Franciska mama magában, miközben magas hangon nyüszített, jajgatott. Kötelességszerűen Istent hívta, szidta meggondolatlanul, de hívta az ördögöt is, hogy vigye el a fájdalmait, aztán újra Istent, hogy adja meg már végre az új családtagot, hiszen Bella megszületése után őt, a fiút várták, akarták valamennyien. Mihály, Mihálykám, Mihálykánk. Mondott mindenki valamit, amikor a bábaasszony eltakarítván a fertelmeket, engedélyt adott a családtagoknak a belépésre. Franciska mamának nem volt kedve megosztani örömét senkivel, önuralma félig ülve tartotta, de arcára fagyott mosolya nem csinált kedvet lelkendező konverziókhoz. Tűnnének el valamennyien, ihatnék is már, vizezett ungdaróci bort kívánok – súgta, jelezte a kezével is, amikor a kancsóra bökött. Kékes sárgás habán darab. Wlado-László papa nem ment ki a szobából, toporgott ügyefogyottan, öröme kifejezéséhez nem talált szavakat, felkapta volna feleségét és gondolkodás nélkül megpörgette volna, járta volna vele a nagyócsait, a felvidéki gyors tangót. Csárdást persze. Szólt agyában a buben. Franciska arcára pillantva azonban rögvest visszaalakult alkalmi rendőrkapitánnyá, sírbeszéd íróvá, postamesterré, a legkülönbözőbb gyógyító hatású panaceák tréfát nem ismerő, ámde gyakorta mosolyogni való tudorává. Nyársat nyelt Tóbiás, stréber és totya – tudom, ilyeneket sugdostak mögötte. Nem tudom bizonyossággal, hogy a mértékletesség megtestesítője volt-e. Henyének látom, olyannak, aki felelőtlenül vígságpárti életelveit kapkodó és köpködő beszédjével – ha tehette – fennhangon hirdette. Helyénvalóságukról, szükségességükről meggyőzni azonban keveseket volt képes. Különcnek tekintették, ismerőseik körében mindenkinek voltak ezért fenntartásai vele szemben. Apám, Kosztka úr hibbant – ez volt az általános vélemény róla. Ennek hangoztatása nyilvános helyen kockázattal járt, hiszen Wlado-Laci papa bírt annyi – ki tudja honnan származó – befolyást, talán hatalmat a kisvárosban, hogy apró kellemetlenségek kifundálásával szinte észrevétlenül bosszulhatta meg a rajta esett sérelmeket. Tudták ezt a legtöbben, akik magukból indultak ki, amikor a cselekedetről és következményeinek keletkezése felől eltűnődtek kicsit. Látom magam előtt: Wlado-Laci papa topogott, könnyezett, amikor fiára tekintett, felvette a fehér csipkés vászonkelmébe csomagolt babát, arcával közel bújt az újszülötthöz, visszatartott lélegzettel figyelte, amint a kisfiú nagyon lassú mozdulatokkal nyújtózik, pampog a szájacskájával és nyitogatni próbálja a szemét. Szép kis szerzet, szentigaz – motyogta. Tett vele azért néhány tánclépést, térdeit megroggyantotta, néhányat rugózott az agyában már régóta hangzó keringő ütemére és himbálta maga előtt a pólyát. Neki, itt 1853-ban már volt finom dohányból és még finomabb papírból készült cigarettája. Nemrégiben kapott kedvet hozzá. Elhagyta a pipát, szivart. Most azonban, – Ferenc József is ezt szíja – kurjantással kapta elő almáriumukból a Havannás dobozt, fél kézzel nyitotta, bontotta nehézkesen a csomagolást és emelt ki egy dohány rudat belőle. Schützné már készült a fidibusszal, tüstént nyújtotta a kis lángot, és Laci papa szítt, fújt a szivarba, büszke kék füstkarikákat eregetett a légre szomjas kisded antwerpeni kék fejecskéje fölé.  (Részlet a könyvből…)

————————————————————————————————————————————–

[1] Latin: …amint megízlelte az ecetet, így szólt: beteljesedett…

*Első közlés