Asperján György versei

AZ ÉN-LÉNY

Úgy szerettem egykor, ki rám
játszó tükörből kitekint:
néz riadtan most mint hiány,
s az én-lény fázik idekint.

Volta szemem izzó parázs,
lett árnyékolt ,pernyés hamu,
voltam kaleidoszkóp varázs,
lettem ijedt hamis tanú.

Jó volna még ismét ravasz
öncsalással lenni magam,
kit megbolondít a tavasz,
s szédül, akárha hasztalan.

Árnyék vagyok a foncsora
tűnt tükör mindkét oldalán.
Mit látok,, nem vágyom oda,
ki néz, ,nem lát, vak is talán.

*

LÁTSZÓLAG

Látszólag az a teljes,
amiben éppen élünk.
Az ember persze tervez,
de sorsot nem cserélünk.

Ha fáj, magánya fájhat,
ki se lesz benne részes.
Hogy örömre találhat,
azt elhinni veszélyes.

Ismert a végeredmény,
beszélni róla káros,
Azért lesz a teremtmény,
mert élete halálos.

Ezt szajkózni unalmas,
másként illeg az érdek–
gyere, jer kedves ,altass,
mert már semmit se értek.

De nem tudok aludni,
félelem egyre felver,
megpörget, mint a kurbli,
a lelkem csupa sebhely.

Végén végére járok,
de nem lesz magyarázat,,
nyílik majd az az árok,
melyben hűl az alázat

*

ELGONDOLNI KEHES

Bár kínos gondolat,
néha mégis eszembe ötlik,
hogy egyszer én is meghalok
és testemet férgek öröklik.

Fekszem egyenesen,
nem lesz se sötét, se üres csönd
csak az örök semmi leszen,
s nem érdekel Nap ,a füves fönt.

Semmiként hallgatok,
és semmiként hallom a semmit,
úgy hallom, mint hallja halott:
hiányát csillagok esengik.

És többé már soha
nem lesz az és olyan, mi voltam,
árny leszek, mint sírkőn moha
vagy az sem az űrbe kiszórtan

Elgondolni kehes,
hogy a halál itt van az agyban,
de az agy, elmém nem keres
majd a semmi-hideg agyagban.

Miről elmélkedem,
örökkévalóan lebomlik.
Most még úgy hívják:értelem,
s kitart ,ha tartja kedve, holtig.