Balku László: Advent Londonban

Letette a műanyag ládát és megfordult. Amíg visszament a furgonhoz, a kocsi oldalára festett fél veknit nézte a két, V alakban összerakott búzakalász között. Látta már ezerszer, mégis mindig megállt rajta a szeme. Az otthoni fehér abroszos hétvégi vacsorákra emlékeztette. Már harmadik éve egyedül vacsorázik a panzióbeli kis szobájában.

– Devil and hell – méltatlankodott a sofőr, miközben egyesbe kapcsolt és kiállt a parkolóból. – Legalább hajnalban kapcsolnák ki ezt az átkozott díszkivilágítást. Ebben a ködben, esőben szinte szétfolyik a fényük a nedves szélvédőn, alig látok tőle. Más sem hiányzik, mint hogy elgázoljak egy gyalogost. Ilyenkor hajnalban több gyalogosbaleset történik, mint a reggeli csúcsban. Sietnek az emberek, és nem elég óvatosak, mert még alig van forgalom.

– Azért szeretem ezt az adventi hangulatot – folytatta George, a sofőr kis idő után. – Csak ilyenkor zavar.

– Engem most inkább elszomorít – mondta Péter, miközben letolta fejéről a kapucnit.

– Miért?

– Most nem tölthetem otthon a karácsonyt.

– Nincs már szabadságod?

– Nem arról van szó. Hazaküldtem az összes eddig megtakarított pénzemet, hogy a szüleim ki tudják fizetni a hitelhátralékukat, különben elárvereznék a házunkat. Annyim maradt, hogy kifizessem a szobát, meg enni tudjak.

– Devizahitel?

– Az.

– Igen, hallottam róla, nálatok ez most nagyon nagy probléma.

Közben a következő üzlethez érkeztek. Péter kiszállt, és három ládát a boltajtóhoz cipelt.

– Mit is tanultál? – kérdezte George, amikor újra elindultak.

– Közgazdász vagyok.

– Nálatok nem kellenek közgazdászok? – nézett csodálkozva a sofőr a vele közel egykorú magyar fiúra, aztán gyorsan visszakapta szemét az útra. – Nálunk az egyik legkeresettebb szakma.

– De, kellenek. Sok állást hirdetnek, csak mindenhova legalább három év gyakorlattal rendelkező embert keresnek.

– De ha nem vesznek fel sehová, hogy lesz gyakorlatod?

– Kérdezz inkább két könnyebbet, George – mosolygott keserűen Péter.

– Hm… Furcsa ország lehet a tiétek.

– Igen, az egy furcsa ország – válaszolt, és a kilincs után nyúlt, hogy ismét kipakoljon néhány láda kenyeret és péksüteményt.

– Nem is dolgoztál, mióta befejezted az egyetemet? – kérdezte később a sofőr.

– De, néhány hónapig egy biztosító társaságnál. Nem tudtam hozni azt a teljesítményt, amit elvártak volna tőlem, megváltunk egymástól. Jelentkeztem alacsonyabb képzettséget igénylő munkákra is, onnan azzal utasítottak el, hogy túlképzett vagyok.

– Nálatok az is baj? – vetett ismét csodálkozó pillantást a sofőr Péterre. – Itt a kutyát nem érdekli, ki mit tanult, ha jól végzi a munkáját. Tehát ezért jöttél Angliába.

– Tudod, sokáig tépelődtem. Több barátom, volt évfolyamtársam már régebben itt van, hívtak is. Jobban is jártam volna, ha akkor jövök, Liverpoolban kaphattam volna szakmai állást is. Végül a szüleim beszéltek rá.

– Nem bántad meg.

– Nem is tudom. Az biztos, hogy itt kocsikísérőként többet keresek, mint amennyit otthon kezdő közgazdászként kaphattam volna. Azonban itt mégis csak egy idegen vagyok. Lehet, hogy végleg itt maradok, de még nem tudok dönteni. Minden Magyarországhoz köt.

Közben kivilágosodott, és a köd is ritkult valamelyest. Üres kocsival tartottak visszafelé a pékségbe.

– Azért ne búsulj, amiért nem tudsz hazamenni – szólalt meg George hosszú hallgatás után. – Nézd a dolog pozitív oldalát, kipihenheted magad karácsonykor, nem kell hajnalban kelned.

– Halálra fogom unni magam.

– Miért nem csípsz fel egy lányt? Van még három hét karácsonyig.

– Van otthon barátnőm. Igaz, már több mint fél éve csak Skype-on beszéltünk egymással.

– Neki van munkája?

– Ő még tanul, jövőre diplomázik.

Péter titkon abban reménykedett, hogy George meghívja magukhoz karácsonyra, de a sofőr nem szólt többet, amíg meg nem érkeztek, és a következő hetekben sem került szóba az ünnep.

*****

Végeztek a berakodással. George bezárta a furgon tolóajtaját, és az órájára nézett.

– Még nem sürgős indulnunk. Gyere, pisiljünk egyet, útközben nem lesz rá lehetőségünk.

Átvágtak a raktárhelyiségen. A folyosó bejáratánál Péter a naptárra pillantott; december huszadika volt. Azon gondolkodott, vajon mikor érkeznek meg az előző nap postára adott szerény, inkább jelképes ajándékai, közben észre sem vette, hogy George eltűnt mellőle. Talán belépett valamiért a műhelybe.

– Kellemes utolsó munkanapot, Péter! – szólt ki a pékség tulajdonosa az irodából.

– Utolsó? Ki vagyok rúgva? Miért? – állt meg elfehéredve a fiú.

– Dehogy – lépett ki az irodából a köpcös, kopaszodó férfi. – Úgy értettem, ebben az évben, január harmadikán várunk vissza.

– De… – azt akarta mondani, nem is kért szabadságot, közben azonban valaki hátulról megérintette a vállát. Megfordult. George volt, mögötte ott állt a folyosón az összes dolgozó.

– Merry Christmas, Peter – zengték kórusban, a sofőr pedig egy borítékot nyújtott felé.

– Ez mi? – kérdezte Péter zavartan.

– Repülőjegy Budapestig, oda-vissza. Összedobtuk neked. Üdvözöljük a családodat és a barátnődet.